Első rész
Leszálltunk.
12 órás repülőút után megérkeztünk végre Zambia fővárosába, Lusakába. A repülőtér egy tágas fakó színű, egyszerű rét volt, néhány betonkifutóval a gépek számára. Luxusnak vagy kényelemnek nem láttam semmi jelét. Amint merev lábakkal lebotorkáltunk a repülőgépről, mellbe vágott minket a sűrű nehéz, kohómeleg afrikai levegő.
Besétáltunk egy egyszintes épületbe, amely a vám- és az útlevél vizsgálat helye volt. A légkondicionálást két ventilátor biztosította.
Tizenkét órával ezelőtt még a Heathrow repülőtéren kényelmét élveztük, kijelzők, mozgólépcsők, ragyogó üzletek, fényes tisztaság, a mosdókban papírtörülköző. Ez is a mi világunk.
Csomagjainkat barátságos és állandóan mosolygó munkások felrakták egy teherautóra és mi boldogan visszamosolyogtunk, de csak később értettük meg, hogy ez a mosoly nem nekünk, hanem a pénznek, a borravaló reményének szólt. Szegények a mosolyunkon kívül nem kaptak tőlünk semmit.
Egy nemzetközi tanár-diák csoport tagjaként érkeztem Afrikába, tele azzal a gyermeki vággyal és távoli csodálattal, amely gyermekkorom olvasmányai folytán kialakult bennem. Elérthetetlen, távoli és misztikus volt számomra Afrika, s most itt voltam Lusakában és próbáltam mohón befogadni mindazt, amit ez az ország nyújt nekem.
Mögöttem volt a diákverseny izgalma, győzelem öröme és a strasbourgi parlamenti fogadás, a londoni repülőtér rutinos káosza, az elmúlt tizenkét óra unalma és zsibbadtsága, itt ez az őrjítő száraz és fullasztó meleg a sivár repülőtér lehangoló látványa, minden összekeveredve a várakozással a jelen valóságával és a test gyarlóságával. Itt vagyok Afrika s látni akarok mindent!
A repülőtéren várt minket egy légkondicionált busz és magától értetődően ültünk be és mentünk a szállásunkra, az ötcsillagos Hilton Hotelbe. A reptérről egy kétsávos út vezetett a fővárosba. Az út mentén – mondjuk, hogy a mezőn- gyalogoló, sudár termetű nők és férfiak, öltönyben, nyakkendőben, kosztümben, aktatáskával a kézben mentek a város irányába. Járda nem volt, csak egy kitaposott földút. A busszal körülbelül egy óráig mentünk a fővárosig.
Mennyi idő alatt értek oda ezek az emberek? El sem tudtuk képzelni.
Az úton előttünk és mögöttünk mindenhol lepusztult, ütött- kopott Barkas gépkocsikat láttunk, tele tömve emberekkel, gyerekkel, tyúkokkal. Ez volt a helyi szállítóeszköz, a busz vagy a taxi, ez nem volt világos számunkra. A fővárosban ugyanígy közlekedtek az emberek. Vagy gyalog. Az anyák kendőbe bugyolált csecsemőiket cipelték a hátukon vagy a fejükön szalmaszerű hatalmas kosarakban árut vittek a piacra. Nagyon tetszett a zambiai nők viselete. Harsány, mintás nagykendő, amit szorosan tekernek magukra, főleg a csípőtájon és egyenes derékkal közlekednek, fejükön vagy a hátukon cipelve valamit vagy valakit. Egyetlenegy görbe hátú, vagy fájdalomtól eltorzult arcú embert sem láttunk.
Az anyák néha nagyon fiatalnak tűntek, néha azt gondoltuk, hogy a nővérek viszik így fiatalabb testvéreiket. Zambia fiatal ország. Ez a szó, hogy fiatal máshol talán pozitív szó lehet, de ebben az országban a korai halálozásra utal. 39-51 év az átlagéletkor. Az ország rettegett betegsége a malária, az alultápláltság. A népesség 13 %-a HIV fertőzött. Ez utóbbi messze nem a legrosszabb arány ezen a kontinensen.
Mi az ötcsillagos Hiltonban szálltunk meg, a diákok kettesével, a tanároknak saját szobájuk volt, a hallban pedig internet, ami 5 kachaért- elvileg bármikor, gyakorlatban soha lehet tudni, mikor működik-állt rendelkezésre. Bármi gondunk volt a szállodában, az alkalmazottak nagyon kedvesen, türelmesen, jó angolsággal válaszoltak a kérdéseinkre. Zambiában 70 népcsoport és ugyan ennyi nyelvjárás van, így egy közös nyelv van, az angol.
Mivel tanárok és diákok voltunk, mi iskolákat és árvaházakat látogattunk meg. Első utunk egy fővárosi középiskola volt. A szállodától körülbelül 20 perc buszozás után értünk be egy egyszintes, rózsaszínre festett –itthon azt mondanám, hogy épület komplexus- középiskolába. A feladat az volt, hogy ismerkedjünk meg az ottani diákokkal, lássuk, hogy hogyan élnek ők, tényleg van -e olyan különbség, mint ahogy azt mi innen gondoljuk.
Egyenruhába öltözött diákok és tanárok fogadtak minket. A központi teremben volt egy kis fogadás, amelynek során üdvözöltek minket és kifejezték örömüket, hogy fogadják az Európai Unió képviselőit. Kicsit feszengtünk, mert nem igazán gondoltuk magunkról, hogy az egész Uniót képviseljük…
Ezután megmutatták az iskolát. Minden épülethez egy keskeny, alig töredezett járda vezetett, körbe mindenütt a jellegzetes vörösesbarna afrikai föld.
Ez egy bentlakásos középiskola volt, ahová a diákok szerte az országból érkeznek, gyakran egy heti utazás után. A szülők az állami szférában dolgoznak vagy magánvállalkozók. Az iskolaév, mint mindenhol szeptember 1-jén kezdődik de a nagy távolságok miatt a gyerekek csak egy félév múlva találkoznak velük. Kérdésemre, hogy nem hiányoznak-e a szülők, rendkívül öntudatos választ kaptam: a szülők dolgoznak, messze vannak, nem tudják őket meglátogatni.
Ebben az iskolában mindenhol tapasztaltuk ezt az öntudatosságot. Délelőtt a diákok tanulnak, délután nincsenek ott a tanáraik vagy egyéb felügyelők és ennek ellenére minden diák kötelességének érzi, hogy tanuljon. Nem rendetlenkednek, mert akkor kicsapják őket az iskolából, és nincs másik középiskola, ami felveszi őket. Részben a rendbontás miatt, részben mert ebben a hatalmas országban kevés az iskola. A beszélgetés eme részénél a mi diákjaink meglehetősen megdöbbentek. Mi tanárok is.
Arra a kérdésre, hogy hogyan képzelik el a jövőjüket, kivétel nélkül, azt válaszolták, hogy Kanadában, az Egyesül Államokban vagy Ausztráliában. Pedig Zambiának nagy szüksége lenne a tanult emberekre. Ez a hatalmas ország ki van szolgáltatva olyan agresszív országoknak, amelyek útépítés, bányafeltárás címén kizsákmányolják az országot, rabszolga módjára dolgoztatják az embereket és iszonyú módon teszik tönkre a környezetet.
Az osztálytermekben sehol nem láttunk a falon díszítést vagy faliújságot, csak szürkés- fehér koszos falakat, féllábú, kopott táblákat. A számítógépes teremben viszont egész modern komputerek voltak és a diákjaink ámulatára ugyanazt a Googlet használják, ugyanazokat az amerikai vagy angol slágereket hallgatják és kedvelik, mint ők. Eros Ramazotti nevét említették és Angelina Jolie-ról volt szó. Én azt gondoltam, hogy valamilyen kemény rockos hangzású zenészt fognak említeni, ami összecseng az afrikai dobokkal és ritmussal.
Megmutatták az ebédlőt is, egy nagy csarnokot, amiben egyszerű padok és lócák voltak. Délután három óra volt, és még nem vitték el az ebéd maradékát. Három nagy, elképzelhetetlenül ütött –kopott hordóban állt az ételmaradék, letakaratlanul az afrikai hőségben. Nem tudom leírni a szagot! Ez egyáltalán nem zavarta őket. A másik oldalon viszont ezek a tinédzserek maguk mossák a ruhájukat. Mosógép nélkül! Kézzel. És mindegyiknek ragyogó fehér volt a térdzoknija, az inge és a blúza. Maguk is vasalják, mivel nincs személyzet. Az afrikai föld sötét vörös színű, kevés a járda és mégis mindenki ragyogóan tiszta ruhában jár.
Az iskola mellett, körben, meghatározhatatlan funkciójú egyszintes, szörnyű szürke nyomorúságos épületek sorakoztak. Egy családnak nagyjából 10 négyzetméternyi területe volt. Az ajtóban barátságosan mosolygó asszony szoknyája mellett kicsi gyermeke bújt meg, akit mi azonnal fényképezni szerettünk volna. A gyereket megpróbáltuk előcsalogatni, rágógumit nyújtottunk felé, amit persze félt elvenni. Rágógumit, amire semmi szüksége nem volt. Ott élt a nyomorban, a sötétben, a szél elfújta a függönyt az ajtóból és láthattuk egy koszos kihúzott, rekamié félét.
Ez a szörnyű jelenet hosszú percekig tartott.
A ház mögött volt a „baromfiudvar”. A tyúkok körülbelül nyolc centiméteres „guanóban” kapirgáltak. A trágyától nem láttuk a földet. Hálát adtunk az égnek, hogy nem volt büfé, svéd asztal és mi a Hiltonban étkezünk. Bár az a tyúk is jön valahonnan…
A következő nap városnézés volt Lusakában, a fővárosban. A szálloda előtt megállt a légkondicionált busz, mi elegánsan beszálltunk és elindultunk. Valaha nyilván megtervezték ez a várost, de annyira lepusztult, hogy a központi sugárút kivételével nem láttuk a szerkezetét. A vörös téglás Bíróság épülete közel volt a Hiltonhoz, és ez a két épület kiemelkedő volt az utca szövetében. A fővárosban az úttest mellett nincs járda, csak egy kitaposott terület, mellette hegyekben áll a szemét, amit néha a szél felkap és szerteszór. Az emberek nyugodtan járnak közöttük, rajtuk, látszólag mindenki siet valahová - gyerekkel a háton vagy kosárral a fejükön. Olyan az egész város, mintha bombatámadás érte volna. Két-három emeletes félkész épületek tátonganak mindenütt, nem lehet tudni hogy, most építik vagy sohasem fogják befejezni.
A járda ismeretlen fogalom. Az úttest szélén az árusok a földre, valamilyen papírra teszik a banánt, a maniókát, a narancsot. Ahogy elhaladtunk mellettük integetnek, mosolyognak, de nemcsak az árusok, hanem az egyszerű járókelők is. Ez most az idegennek szóló kedvesség vagy a potenciális vevőnek- nem tudjuk. De élvezzük, hogy integetnek és mi is visszaintegetünk.
A főúttól busszal egy pár percnyire a következő látvány fogad. Apró, körülbelül 2x3 méteres viskók sokasága egymástól nagyjából 10 m-re, mindegyikben egy-egy család lakik, megszámlálhatatlan gyerekkel. A ház falán egy kis ablakszerű hézag. Ajtó nincs, csak egy függöny. Úgy tűnt, mintha az épületek vályogból lennének. Ezen a telepen családok élnek, a kisebb gyerekek futkároznak, valami fakarikát hajtanak maguk előtt, a fiatal felnőttek viszont csak úgy ülnek és néznek maguk elé. Nem zavarja őket, hogy mellettük két- három négyzetméteres pocsolyák ásítoznak, amelyek remeke búvóhelyei a szúnyoglárváknak. Ebben párás melegben 2-3 nap alatt kikelnek a szúnyogok és terjesztik a maláriát. A zambiai fővárosban malária terjed mert nem veszik maguknak a fáradtságot, hogy fogjanak egy seprűt és reggelente szétcsapkodják az éjszakai esővíz maradékát. Csatorna nincs. Tehát csak szétoszlatni tudják a vizet és egy idő múlva nyilván a talaj nem képes több nedvességet befogadni. Ugyanakkor a családanyák egy gallyseprűvel állandóan seprik a ház körüli földet. Nem értettük, hogy miért. A puszta anyaföldön kívül semmi nem volt, sem háziállat, sem vetemény. Kedvünk lett volna odaszaladni, megrázni ezeket a békésen maguk elé bámuló fiatal embereket, hogy mozdulj már, tegyél valamit. Könnyű persze kinézni a légkondicionált buszból- gyomrunk tele, gyógyszerek és fertőtlenítők a táskában- és kioktatni őket, hogy mit kezdjenek magukkal. Azon héten talán csak egyszer lakott jól, esetleg már beteg, a jövője nem bizonytalan, hanem rövid és reménytelen.
Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy milyen lehangoló volt ez a városkép, és mindennek ellenére, az emberek, amikor megláttak minket a buszban, integettek, mosolyogtak széles vigyorral az arcukon. Nyomor, mocsok és barátságos arcok.
Természetesen „afrikai szuvenírt” akartunk vásárolni. Szerencsénkre ezt az ottaniak is tudták. Egymás mellett sorakozó kis boltocskák várják a külföldieket. Az árus azonnal nyújtja a kezét, mondja a nevét, kérdezi a tiedet és hogy honnan jössz. Betessékel a boltjába, ami olyan kicsi, hogy vagy Te vagy benne vagy ő, viszont tele van áruval: faragott állatszobrok, fatálak, vesszőkosarak és hatalmas fejre tehető szalmakosarak. Nekünk mindegyik gyönyörű, egzotikus. Eddig volt a barátság, innentől kezdve jön az üzlet. Kőkeményen. Csak az amerikai dollárt fogadják el, a saját pénzüket nem, fémpénzt nem, mert a bank –állítólag –nem váltja be. Ha egy nagyobb címletet nyújtunk, nem tudja felváltani, tehát megpróbál rábeszélni, hogy vegyél tőle annyit, hogy ne kelljen visszaadnia. Ez tényleg teljesen logikus és percekig tart, amíg hajlandó elfogadni, hogy ez nem sikerült. Második stáció: fogja a pénzt és elszalad valamelyik másik árushoz, aki valamilyen homályos oknál fogva fel tudja váltani a bankót. Több, mint negyedórát vártam a fickóra, míg visszatért, közben többször mondogattam magamban: biztos, hogy nagyobb szüksége van neki arra a néhány dollárra, mint nekem. Ez az idegesség kiült az arcomra és a mellette levő boltosok nyugtattak, hogy visszajön, nem csap be, de addig is jöjjek és nézzek körül náluk. Most már próbáltam okos lenni és azt mondtam, hogy nincs nálam több pénz. Nem baj, volt a válasz. A műsor ismétlődött, kéznyújtás, név, nézz körül bátran, idő van. Eközben az én kis árusom is visszajött, becsületesen hozta a pénzem, de akkorra már nagyon mérges és frusztrált voltam. Persze azért vásároltam. Meg a másik árustól is.
Mint az Unió képviselői, hivatalosak voltunk egy garden partyra, amit az Európai Unió képviselője adott a tiszteletünkre. A főváros, a mi rózsadombunknak megfelelő elegáns kerületébe mentünk, ahol fallal körülvett kertes házak, szokásosan kialakított utcakép fogadott. A járda itt sem volt kikövezve, de legalább volt egy árok a lezúduló esővíznek. Itt mindenki kocsival közlekedett, a járdát valószínűleg csak a személyzet használta és a fegyveres őrök, akik a fal tetején levő a szögesdrót mellett vigyázták az ott élők életét. Nem volt jó érzés iszogatni a koktélokat, enni a szendvicset úgy ,hogy közben fegyveres őrök figyelnek a falon túlra. Állítólag sok a betörés azon a területen.
A kerti parti elegáns volt, ahogy illik. A nappaliban széles kényelmes fotelek , afrikai szobrok, képek a falon, a bennszülött cselédség széles mosollyal szolgálja fel az italokat és a harapnivalót, a kerti szaletliben fényt gyújtanak, hogy bele ne essünk a kerti tavacskába. Idilli volt. Csak fegyverek zavartak egy kicsit és a következő jelenet.
Amikor sorra bemutatkoztunk az Uniót képviselő diplomatának, széles mosollyal közölte velem, hogy mennyire boldog, hogy Szlovákia is képviselteti magát személyemben. Szemem görcsbe rándult és felvilágosítottam, hogy Budapest, Magyarország fővárosa. Döbbent csönd, majd hátat fordított nekem és odébb ment. Megnyugtató, hogy ilyen európai diplomaták képviselik az Uniót. Mellesleg voltak Szlovákiából tanárok.
Voltunk még árvaházakban is és más középiskolákban is. Ezek egy részét főleg a katolikus egyház tartja fenn, de vannak államilag támogatottak is. Mindenhol dallal és tánccal fogadtak a diákok. Járták a jellegzetes afrikai táncaikat, tollakkal, termésekkel díszítették magukat, ordítottak vagy énekeltek, miközben a dobosok adták a ritmust. Miközben táncoltak, a saját tanáraik pénzt tettek le a földre, amit a táncosok felkaptak és folytatták a műsort. Rettenetesen fárasztó táncok voltak ezek. A tánc végére alig kaptak levegőt.
Az egyik ilyen középiskolában megismerkedtem egy hasonló korú biológia tanárral. Beszélgettünk, hogy mit tanítunk, mennyire érzékeny az ő ifjúságuk a környezeti problémákra .Beszélgettünk, mint két tanár és nem számított, hogy két igen távoli kontinensen élünk és dolgozunk. Hosszúra nyúlt a beszélgetés, és muszáj volt megkeresnem a mosdót. Kolléganőm odavezetett egy szokásosan szürkés színű lepusztult épülethez. Nem értettem, hogy miért szürkék mindenütt a falak, a diákok hálószobáiban, a tantermekben és egyáltalán. A WC-ben nem volt világítás, tehát nyitva kellett hagynom az ajtót. Lehúzni se lehetett. A kolléganő kiabált, hogy legyek nyugodt, ő majd leönti utánam. Mondtam, hogy nem, majd én elintézem. De ő nem akarta és ott állt a vödör vízzel. Néztünk egymásra, kimondhatatlan érzések kavarogtak bennem, néztem a szemét, ami hirtelen nagy szomorúságot árasztott. Pár perccel korábban két tanár beszélgetett, most valami furcsa fölé-alárendelt viszony alakult ki közöttünk. Nem tudtam a helyzetet megoldani. Megöleltem. De már nem beszélgettünk.
Az egyik iskolai látogatás alkalmával egy 12 év körüli kislány elém állt és elkezdett beszélni. Angolul beszélt de valami elképzelhetetlen akcentussal, gyakorlatilag mindent visszakérdeztem. Végül kihámoztam, hogy nagy a család, sok a testvére és alig jut élelemre. A pénzt nem kérte, hanem természetes egyszerűséggel azt mondta, hogy adjak neki. Nyugodtan beszélt, nem mosolygott, az arcán nem volt érzelem. Szilárd volt és magabiztos. Próbáltam vele megértetni, hogy nem vagyok olyan helyzetben, hogy komoly segítséget nyújtsak neki, hiszen nekem is van két gyerekem, de vagy nem értette meg, amit mondtam vagy ezek nem voltak érvek számára. Szerettem volna szabadulni ebből a szituációból és ekkor döbbentem rá, hogy a kicsi helyiségben Ő úgy helyezkedett el, hogy én csak akkor tudok kimenni ha ő kienged. Ez a szép kislány, rezzenéstelen arccal állt előttem és hiába próbáltam a kezemmel mutatni, hogy ki akarok menni. Semmi. Az egész testéből valami elszánt agresszivitás áradt. Kezdtem izzadni, mert nem tudtam a megoldást. Nem akartam megfogni vagy megérinteni, mert nem tudtam, hogy mit váltok ki belőle. Nem tudom, hogy meddig tartott ez a kellemetlen helyzet, de szerencsére feladta, odébb mozdult és ki tudtam menni.
Folyt. Köv.
írta: Borsányi Kata
