"Afrika fogadott, kinyitotta az ajtaját számomra, beléptem rajta..."

Krajnik Ildikó önkéntesünk beszámolója a Teremtsünk Biztos Lakhatás projekthez kapcsolódó tavaszi önkéntes misszióról

Mindenkinek vannak álmai. Vannak, amelyeket viszonylag könnyen meg lehet valósítani, és vannak, amelyekhez nem elég a saját befektetett energia, hanem egyéb, általunk nem befolyásolható külső tényezőkre is szükség van. Ezek pedig hitem szerint felülről, a Jóistentől jönnek. Ezeknek az álmoknak a beteljesülésére várni kell, sokszor esetleg annyit, hogy már-már kezdünk letenni róla, vagy egy asztal legmélyebb fiókjába rakjuk, amit nem felejtünk el, de úgy érezzük, hogy még nincs itt az ideje, hogy most nem az a prioritás az életünkben, nincs is most rá lehetőségünk. De aztán a Jóisten sokkal jobban tudja, hogy mikor kell annak a félretett álomnak megvalósulnia. 

Egy önkéntes úton szerettem volna részt venni Afrikában, pontosabban Fekete-Afrikában, ott élőkkel találkozni, megismerni őket és a kultúrájukat, hasznos elemmé válni bármennyi időre is, segíteni ... de mikor? 2019 tavaszán. És ez az időpont volt sokáig ismeretlen számomra. Ott fent viszont sokkal jobban tudták, hogy mikor kell ennek az útnak, ennek a tapasztalatnak elérkeznie az életemben.

Kongóba érkezesem előtt úgy gondoltam, hogy előző ismereteim, illetve hallott és látott információim szerint bizonyos dolgok nem fognak meglepni, felkészültem rájuk. Például tudtam, hogy szeméttel fogok az utcákon találkozni. Tudtam, hogy egy más kultúrával, más hozzáállással fogok találkozni, amit esetleg nehéz lesz megérteni. Hogy párás, néha esetleg elviselhetetlen klíma fog fogadni. Hogy egy nehéz sorsú családdal fogunk találkozni, akikkel meg kell találni a közös hangot. Tudtam és természetes nyugtalansággal vártam, hogy ott legyek és fogadjon végre Fekete-Afrika. Az előképzetek pedig sok szinten valóban beigazolódtak. Este 11-kor szinte elviselhetetlen fülledt meleg fogadott a repülőgépből kilépve. Hatalmas kontraszt a hűvös magyar áprilisból érkezve! Sok segítő kéz, akik lehet, hogy éppen a vacsorájukat szeretnék így megkeresni. De sikeresen átjutottunk a vámon, a csomagok bekerültek a kocsikba és indultunk a szállásunkra. Ott az esős időszak kellemes nyári zápora fogadott, ami ha szerencsét jelent, nekünk biztosan azt hozott. Másnap indult a sok-sok munkával, élménnyel és benyomással teli 10 nap, ami felejthetetlen lett számomra. Lehetetlen mindenről beszámolni, a legmarkánsabb benyomások maradnak meg legjobban.

Első találkozás Mama Alphonsine-nal és családjával. A bérelt egyszobás „lakásuk” előtt, ahol a gyerekek mezítláb szaladgáltak, játszottak. Ahová az egész szomszédság kivonult, hogy lássa, mi történik. Valaki felborította a ház előtt a tűzhelyüket, vagyis a faszenes állványt. Mi őket néztük, ők pedig minket. Felvették a Solid groundos pólókat. Megszeppentnek tűntek, zavarban voltak, mint ahogy mi is valószínűleg. Aztán pedig az épülő házukhoz mentünk át, amire már nagyon kíváncsiak voltunk. A környéken több építkezés is folyt, különböző típusú lakóépítmények készültek. Kő-és homokhordás a következő napokban, ami bevallom, nem az én állóképességemnek volt való, de nem bántam, végre megfogható, látható eredménye van a munkámnak. Minden egyes reggel a reggelinkből megmaradtakat a családnak adtuk. Engem megdöbbentett, hogy nekik ez is milyen sokat jelent, de később kiderült, hogy a szegénynegyedekben napi egyszeri étkezésre van lehetőség. 

Ehhez képest pedig még nagyobb döbbenet volt a nyomornegyed, Pakadjuma. Két, rendőrőrssel megerősített bejárat, szűk utcák, összetákolt házak, szennyvíztől bűzlő patak, ugyanakkor egy mini város, ahol van orvosi rendelő, szórakozóhely, piac, „játéksarok” videójátékokkal. Mivel ott bent nem mertük, végül búcsúzáskor a rendőröknek adtuk oda a cukorkákat, akik ugyanúgy örültek, mint a gyerekek. Szerencsére Kongó természetadta szépségeit is láthattuk, a Kongó folyót, ahol kenuztunk és hajókáztunk, az izolált szigetet, ahol egy teljesen meztelenül szaladgáló kisfiú látványa fogadott, és a nemzeti park az igazi szafari élménnyel. Mindenhol rengeteg jókedvűen szaladgáló, vagy megállva ránk nagy szemekkel néző gyerek, akik nagy hatást tettek rám. Ugyanígy Geordie, Consolate, Deborah, Clara, Nephi és Ange, akik velünk voltak az építkezésen és a kirándulásokon is. A nemzeti parkban egyre magasabbra érve egyre jobban dideregtek ők is, mi is, mellettem Ange, akit jobb híján átölelve próbáltam melegíteni. Beszélgetni sajnos nem tudtunk, de ez az együtt töltött idő mégis kivételes volt. 

Az utolsó napon pedig a búcsú pillanatai még most is könnyeket csalnak a szemembe. Körbevettük a majdnem kész házat kézen fogva megörökíteni, majd pedig az utolsó mondatok Mama Alphonsine-tól és lányaitól, akik azt mondták, hiányozni fogunk és Isten áldjon meg minket. Láthatóan a megszeppenés elmúlt, felszabadultunk, megszerettük egymást, nehéz búcsú volt ez. Hazatérve jó viszont látni, hogy a kapcsolat nem szakadt meg, követjük az életüket, a beindított businesst, ami használtruha-árusítást jelent, és vannak egyéb tervek a gyermekek iskoláztatását illetően. Segítünk, de az életük szerencsére sínen van már, hiszen rendezett körülmények között fedél van a fejük fölött, ami örökre az övék.

Így jött tehát az én életembe Afrika. Így jött Mama Alphonsine életébe is egy magyar alapítvány, egy magyar csapat, akik a semmiből otthont teremtettek neki. Ő sem tudta, hogy ez mikor és hogyan fog az életében elkövetkezni, de talán még csak elképzelni sem tudta, hogy egyszer neki ilyen módon, a derült égből házat fog építeni valaki. De mindennek megvan a maga ideje.

Igen gyorsan elrepült az a 10 nap ott Kongóban. Itthon nehéz volt újra a dolgos hétköznapjaimba visszacsöppenni azzal a sok benyomással, élménnyel feltöltekezve. Afrika fogadott, kinyitotta az ajtaját számomra, beléptem rajta, s ezután is szeretném nyitva tartani bármilyen módon is, akár itthonról!

Gyakornokunk, Bella beszámolója Tanzániai élményeiről

2018 nyarán utaztunk a családommal két hétre Afrikába. Az út nagyobb része a 8 napos szafari volt a különböző nemzeti parkokban, de felfedeztük Zanzibár csodás partjait és a mangrove erdőben rejlő vad élővilágot is.

Zanzibárt az Indiai óceán öleli körül gyönyörű türkizkék vizével, és vakító fehér homokos partjaival. Egyedül ezen a szigeten él a zanzibári vöröskolobusz, az igazán különleges külsejű majomféle. A mangrove erdőben volt szerencsénk megfigyelni őket természetes közegükben. 

Nővéremmel egyik délelőtt motorcsónakba ültünk, és elvittek minket egy közeli korallzátonyhoz, hogy snorkelezzünk. (Könnyűbúvárkodás) Dagály idején indultunk, és az óceán nagyon hullámzott, ami eleinte szórakoztató volt az apró csónakban, azonban idővel kissé ijesztőek lettek a magas, tarajos hullámok, amelyek néha méretesebbek voltak a csónaknál, így becsapott a víz a belsejébe. Miközben küzdöttünk a hullámokkal felbukkant egy csapat delfin. Körülöttünk ugráltak, élvezték a nagy hullámokat. Egy ideig követtük őket, majd a minket kísérő férfi mondta, hogy ugorjunk be, ússzunk. Társa olyan helyzetbe irányította a csónakot, hogy keresztezzük a delfinek útját, és ő pedig már ugrott is a vízbe. Így nekünk nővéremmel nem volt sok időnk azon aggódni, hogy túl nagyok a hullámok, felvettük a maszkot és ugrottunk mi is. 

A következő pillanatban pedig körülbelül 20 delfint láttunk meg alattunk nagyjából két méterre úszni. Gyönyörűek voltak. Lehetett látni igazán kicsi, még fiatal delfineket is a nagyobb társaik között. Pár percig volt részünk ebben a lélegzetelállító élményben, aztán végül eltűntek az óceán mélységében. Megható volt ezeket a csodás, intelligens állatokat ennyire közelről, a saját, természetes élőhelyükön látni. Ők ide tartoznak, a végtelen óceánba, és igazán megtiszteltek minket azzal, hogy megmutatták magukat nekünk. 

Miután visszaszálltunk a csónakba, rövid időn belül megérkeztünk a Mnemba szigetnél lévő korallzátonyhoz, ahol bő egy órát úsztunk. Itt már eltűntek a nagy hullámok, és a víz gyönyörű tiszta volt, kedvezett a snorkelezésnek. A korall mindenféle formában, és többek között sárga, kék, rózsaszín színekben káprázott. Láttunk kisebb méretű polipot, rengeteg kagylót és tengeri csillagot, kisebb-nagyobb színes halakat. A mai napig hatalmas mosollyal gondolok vissza erre a pár órára, eddigi legkedvesebb snorkeles élményem volt.

Zanzibár gyöngyszeme az India-óceánnak, szerintem sokan élnénk ilyen környezetben, ilyen élővilággal körülvéve. Azonban mikor lemegy a Nap, szinte teljes sötétségbe borul. A part menti szállodákból kiszűrődik valamennyi fény, de a helyi házak legtöbbje teljesen sötét. Nincs áram. Az itt élők számára az áram bevezetése elérhetetlen luxusnak számít. Kétszáz dollárba kerül. A helyiek átlagos napi keresete kevesebb, mint egy dollár. Nem tudják kifizetni, szóval alkalmazkodnak, beletörődnek. 

Miután kaptunk egy kis ízelítőt Zanzibáron az afrikai vendégszeretetből, meg persze a ‘Hakuna Matata’-ból, tovább indultunk Arushába, hogy megkezdjük a szafarit. Szinte minden este máshol aludtunk, folyamatosan úton voltunk. A szállásunk felváltva volt sátorban vagy lodgeban, de mindig a nemzeti parkon belül.

A sátrak komfortosak voltak, még melegvizünk is volt a zuhanyzáshoz, ami aztán tényleg luxusnak számít a szavanna közepén. Este lehetett állathangokat észlelni; többször is hallottuk, ahogy valami a sátor mellett falatozik a zöld növényből, de nem mertünk kimenni megnézni, hogy mi lehet az. Azonban naplemente előtt is látni állatokat igen közel a sátrakhoz. Gazellákkal rendszeresen találkoztunk, de volt olyan eset is, hogy zsiráfok sétálgattak békésen a környéken.

Napközben pedig az autóból figyelhettük az állatokat. Tanzániában csak a kijelölt utakon lehet az autóval menni, nem szabad azokról letérni. Ez nincs mindenhol így, de számomra ez a szimpatikus, mert így biztosítva van az állatok nyugalma, tiszteletben van tartva a területük. Sok zebra, gnú és gazella volt, ők általában együtt legelésztek, pihentek. Érdekes volt látni, hogy amint feltűnt a növényevők között egy oroszlán, akkor az állatok megfagytak, és feszülten figyelték minden mozdulatát, fejükkel egyszerre követték. Próbálták eldönteni, hogy kezdjenek-e menekülni, vagy egyelőre biztonságban vannak. Ekkor volt érezhető igazán, hogy az oroszlán tényleg az állatok királya. 

Szerencsére meg se tudom számolni, hány oroszlánt láttunk, ez valószínűleg annak tudható be, hogy Tanzániában található a 40%-uk. Általában lustálkodtak, vagy ráérősen sétálgattak. Napközben jellemzően nem vadásznak, inkább keresnek egy hűvös helyet, ahol megbújhatnak. Ilyen körülmények között akadtunk rá egy nőstényre kölykeivel. Elég közelről láthattuk őket, a kicsik nagyon édesek voltak. Reméljük azóta már erős, méltóságteljes felnőttekké váltak.

Oroszlánokon kívül elefántokkal is találkoztunk, volt, hogy egy egész csorda haladt át előttünk az úton. Ezek a gyengéd óriások közel állnak a szívemhez, elképesztő az intelligenciájuk, szociális érzékenységük.

Kétszer láttunk gepárdot is, gyönyörű a szőrük mintázata, nagyon elegáns állatok számomra.
Volt szerencsénk még vizilovakat, majmokat, hiénákat, bivalyokat, zsiráfokat is megfigyelni. Azonban se orrszarvút, se leopárdot nem láttunk a kilenc nap alatt egyik nemzeti parkban sem. Ez azért szomorú mert sajnos ezek az állatok veszélyezettetek, főleg az orrszarvú. Nagyon kevés él már belőlük, és igyekeznek vigyázni rájuk. A túravezetőnk azt mondta, hogy a parkokban azok az útvonalak, ahol rendszerint lehet látni orrszarvúakat, le voltak zárva az autók számára. Valószínűleg plusz nyugalmat szerettek volna biztosítani az állatoknak. Mindenesetre meghatározó élmény volt betekinteni ezeknek a vadállatoknak az otthonába, a végtelen szavannába.

Az eltöltött idő alatt három helyi törzs életébe is betekinthettünk. Tanzániában egyébként a mai napig sok különböző törzs él, ezek közül a leghíresebbek a maszájok, akik a legendák szerint egyedüliként voltak képesek harcias természetükkel és nyilaikkal megvédeni magukat és állataikat az oroszlánoktól. Azonban létszámuk a többi törzshöz képest elenyésző. Manapság már sok maszáj falu hagyatkozik a turisták által nyújtott lehetőségekre, pénzt keresnek. Ebből aztán ruhákat vesznek és különböző apró dolgokat, amik megkönnyítik az életüket, de a hagyományaikat és a nomád életmódot megtartották.

A turisták által kevésbé ismert  törzs a vadászó, gyűjtögető hadzabe. Egyike azoknak az utolsó törzseknek, amelyek hűek maradtak a gyökereikhez. A tömegtől és a turizmust elkerülhetetlenül követő globalizációtól távol léteznek, és lényegében olyan formában ahogy mindig is tették. A férfiak általában vadásznak, míg a nők gyümölcsöket, bogyókat, gyökereket gyűjtenek. Az Eyasi tó környékén élnek elszigetelve, és folyamatosan csökkenő számmal. Azonban esetenként kereskednek a dakota törzzsel, akik különböző fémeket munkálnak meg. Többek között ékszert készítenek belőle meg nyílhegyeket, és egy részét pedig húsért cserébe eladják a vadászó hadzabeknak. Együtt tudnak működni a túlélésért.

A két hét alatt részünk volt lenyűgöző természeti jelenségekben és magával ragadó kultúrában. Az itteni embereknek nem jutott sok az anyagi jólétből, de nagyon megbecsülik azt, ami van.  Amikor hazaút előtt Arushában sétálgattunk, rengeteg őszinte mosolyt kaptunk idegenektől, többen is megkérdezték, hogy tudnak-e valamiben segíteni, hova szeretnénk eljutni. De olyan is volt, hogy egy férfi egy ideig csatlakozott hozzánk, csak azért, hogy beszélgessünk.  Tanzániában túlárad a vendégszeretet, az ember folyamatosan azt érzi, hogy jó itt lenni. 

Egy ilyen út után hazaérni olyan volt, mintha most látnám először Magyarországot. Sokkal jobban lenyűgöztek a nagy zöld fák, a Duna hömpölygő vize. Ez a két hét perspektívába helyezte azokat a mindennapi dolgokat, amiket alapvetőnek tartunk. Hirtelen a csapvíz lett a legfinomabb szomjoltó.

Tanzánia nem csak az itt töltött idő alatt gyarapítja az embert, hanem a tapasztalatok által a későbbi mindennapi életünket is befolyásolja. Ittlétünk alatt igyekezzünk magunkba zárni egy-egy darabot minden naplementéből, meleg mosolyból, kedves szóból és garantáltan gazdagabban megyünk haza.

Írta: Csépke Bella