Nelson Mandela

Személyek - Nelson Mandela

Nelson Rolihlahla Mandela 1918. július 18-án született Mvezo faluban, Transkei tartományban, Dél-Afrikában. Édesapja a xhosza nép thembu törzsének egyik törzsfőnöke volt, valamint a Madiba királyi család sarja(Nelson legismertebb beceneve is innen lett Madiba). Származásából adódóan már egészen gyerekkorától kezdve magas szintű, európai szellemű oktatásban részesült. 1938-ban felvételt nyert a feketék számára létesített Fort Harei egyetemre. Innen azonban két év után kicsapták egy apartheid-ellenes tüntetésen való részvétel miatt. Ekkor vissza kellett volna térnie szülőfalujába, ám mivel nem akarta feleségül venni azt a lányt, akit a családja szemelt ki számára, inkább Johannesburgba "szökött". 

Itt megismerkedett Walter Sisuluval, Az Afrikai Nemzeti Kongresszus (feketék által alapított apartheid-ellenes párt) későbbi főtitkárával, aki segített neki abban, hogy a Witwatersrand-i egyetemen befejezhesse jogi tanulmányait. Egyre több időt töltött Sisuluval és az ANK többi aktivistájával, például Alfred Bitini Xumával, akivel 1944-ben megalapították az ANK ifjúsági szervezetét. Szintén Sisulu házában találkozott egy Evelyn Mase nevű aktivistával, akit még ebben az évben feleségül vett és szűk tíz év leforgása alatt négy gyermeket is szült neki. Ezalatt az idő alatt Johannesburg Alexandria nevű, feketék számára elkülönített negyedébe költözött, ahol minden nap megtapasztalhatta az apartheid rezsim elnyomó természetét. Aktívan részt vett az ANK munkájában, röplapokat írt, tüntetéseket szervezett, beszédeket tartott, az erőszakot ekkor még elvetette, passzív ellenállásra buzdította a feketéket. 

Ennek elismeréseként 1952-ben megválasztották az ANK elnökhelyettesének.  1952-ben, "az ima és fogadalom országos napján" szervezett békés megemlékezésen, a rendőrök rátámadtak a feketékre, minden ellenszegülésre irányuló kísérletet brutálisan levertek. Mandelát több vezető ANK taggal együtt letartóztatták, ekkor került a rendőrség megfigyelése alá. Nem tarthatott beszédeket, nem publikálhatott, nem idézhették és nem mehetett be bizonyos épületekbe. Erre válaszul Mandela kidolgozta az "M"-tervet, ami az ANK működését földalatti mozgalommá szervezte. Emellett Oliver Tambo barátjával megnyitották az első feketék által alapított ügyvédi irodát, ami az apartheid túlkapásaival, és a feketék jogaival foglalkozott leginkább. 

1955-ben az ANK szövetségre lépett a helyi indiai kisebbség elnyomás ellen harcoló tagjaival, valamint azokkal a fehérekkel akik egy demokratikus Dél-Afrika megteremtéséért dolgoztak, és közösen kidolgoztak egy szabadságjogi chartát, ami egységfrontba tömörítette az apartheid-ellenes szervezeteket, és kimondta, hogy a hatalmat bőrszíntől függetlenül Dél-Afrika egész népének kell átadni. Ez egy olyan erős szövetség volt a rendszerkritikus szervezetek között, amit maga a rendszer sem hagyhatott szó nélkül. 1956-ra ismét letartóztatta ezen szervezetek 156 vezető személyét, köztük Mandelát is. 1960-ra Mandela elvált feleségétől, és elvette a szociális munkást,Winnie Madikizelát. 

Ebben az évben Sharpeville-nél tüntetők gyűltek össze, hogy nemtetszésüket fejezzék ki az övezetátlépési engedéllyel szemben, a rendőrség a tömegbe lőtt és megölt 69 embert. A legtöbb halottat a hátán érte halálos sebe, vagyis menekülés közben lőtték le őket. A nemzetközi közvélemény felháborodott, nőtt a nyomás az apartheiden. Erre válaszul az elnök, Hendrik Verwoerd független fekete államokat hozott létre az országon belül. Azonban Mandela tudta, hogy a bantusztánoknak nevezett közösségek nem államok, hanem sokkal inkább rezervátumok lesznek. Ekkor már nem látott más megoldást a rendszerrel szembeni ellenállásra, létrehozta az Umkhonto we Sizwe (Nemzet Lándzsája) elnevezésű szervezetet, ami gerilla és szabotázsakciókat tervezett a rendszer ellen. Tulajdonképpen annyi választotta el egy terrorszervezettől, hogy célpontjai nem személyek voltak, hanem a rendszer infrastrukturális csomópontjai (rádióállomások, erőművek). A támadásokat éjszaka hajtották végre a személyi áldozatok elkerülése végett. Ezekért a szabotázsakciókért tartóztatták le 1964-ben, és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Büntetésének nagy részét a híres Robben-szigeten töltötte, ahol ő volt a 46664-es számú fogoly.

27 évet töltött börtönben, ez idő alatt többek közt felesége és a már korábban bemutatott Steven Biko folytatta a harcot a rendszer ellen. A rendszer azonban belülről omlott össze. Pieter Botha felpuhította, majd Willem de Klerk fokozatosan felszámolta az apartheidet, amiért 1992-ben megosztva megkapta Mandela-val együtt a Nobel békedíjat. Mandela végül 1990. február 11-én szabadult, 1994-ben pedig Dél-Afrika első demokratikus szavazásán, elnökké választották, amely posztot 1999. májusáig töltötte be, nem indult újra az elnöki posztért. Ekkor hivatalosan visszavonult a politikától, de humanitárius és polgárjogi szerepvállalása egészen 2013-ben bekövetkezett haláláig nem szűnt meg.

Emlékezete

Nelson Mandelát sokan támadták. Politikai pályáját számtalanszor azonosították már egy kommunista, terrorista, politikai kalandoréval, hiszen bebörtönzése előtt számtalan marxista hangvételű röpirat fűződik a nevéhez, sőt 1998-ban Fidel Catrot nevezte meg példaképének. Ezen felül családi élete sem mondható patyolat tisztának. Kétszer vált el, szabadulása után elhagyta Winniet, aki büntetése 27 éve alatt végig harcolt érte. Harmadik felesége, Graça Machel a korábbi mozambiki elnök Samora Machel özvegye. Nem tisztem megvédeni semmilyen vádakkal szemben, de vannak megkérdőjelezhetetlen érdemei, amiket szükséges felsorolni. Az a fajgyűlölő apartheid-rendszer felszámolásában végzett munkája mindenki számára ismert, azonban az igazi politikai bravúr csak az elnökké választása után következett. 1994-ben egy végletekig elmérgesedett fekete-fehér viszony fogadta. A búrok rettegtek attól, hogy Zimbabwéhoz hasonlóan, a feketék megszerzett hatalmukat véres eszközökkel fogják korábbi elnyomóik ellen fordítani. A feketék pedig -talán érthető okokból- forrtak a vágytól, hogy az apartheid több mint fél évszázada alatt összegyűlt sérelmeiket végre visszafizethessék. Dél-Afrika 1994-ben a polgárháború küszöbén állt. Ebben a helyzetben lett Mandela az ország első fekete elnöke, és ahelyett, hogy a feketék indulatait meglovagolva, maga is bosszút állhatott volna azután, hogy fél életét börtönben töltötte, ő elutasított mindennemű erőszakot és a megbocsátást választotta, és szorgalmazta, hogy megteremtse a szivárványnemzetet. Ezt a helyzetet sikerült szinte vér nélkül megoldania, és bár közel sem mintaszerű a mai Dél-Afrika a fekete-fehér együttélés szempontjából, ezt a viszonylagos jó viszonyt, Mandelának köszönhetjük. Ezek az érdemei vitathatatlanul a 20. század egyik emblematikus alakjává tették. Életének méltó emléket állít Clint Eastwood Invictus c. filmje, ami az 1994 utáni eseményeket mutatja be, különös tekintettel a fekete-fehér viszony megoldására, illetve a 2013-as Mandela - Hosszú út a szabadságig c. életrajzi film, ami rendkívül objektíven mutatja be Mandela talán kevésbé ismert oldalait is.

források:
http://www.afrikatanulmanyok.hu/htmls/nelson_mandela.html

írta: Babinszki Péter

Hailé Szelasszié

Hailé Szelasszié élete

1892. június 23-án Tafári Makonnen néven látta meg a napvilágot az etiópiai Harar tartományban. Édesapja annak a II. Menelik négusnak volt a főtanácsadója, aki korábban Aduánál legyőzte az olasz gyarmatosító sereget, és ezzel elérte, hogy országát a kontinensen egyedüliként ne gyarmatosítsák. Rokoni szálak is fűzték a négushoz, ezért gyerekkorától kezdve biztosítva volt számára az elérhető legmagasabb szintű oktatás, amely során kiválóan elsajátította a francia nyelvet. Apja 1911-ben bekövetkezett halála után az uralkodó Rasz, azaz hercegi előnevet adományozott neki ( Rasz Tafári, innen kapta a rasztafári vallás a nevét). A négus 1913-ban bekövetkezett halála után annak unokája vette át a hatalmat, akit 1916-ban Tafári közreműködésével eltávolítottak. Ezután a bukott uralkodó lánytestvére került a trónra, I. Zauditu néven, aki Tafárit nevezte meg utódjául.

Radikálisan más politikai nézeteket vallott, mint az uralkodó. Zauditu konzervatív, míg Tafári reformista volt, ez pedig komoly összetűzésekhez vezetett. Már ekkor volt beleszólása a kormányzásba, 1923-ban elérte, hogy Etiópiát felvegyék a Népszövetségbe. Európai körútjai során már ekkor mindenhol Etiópia uralkodójaként mutatták be. 1928-ra annyira megnőtt a hatalma, hogy a császárnő kénytelen volt négusi címet adományozni neki. A viszály végül Zauditu halálával fejeződött be, melyhez egyes források szerint Tafárinak is köze volt. 1930-ban végül feleségével, Menennel együtt császárrá koronázták, és ekkor vette fel a Hailé Szelasszié nevet, ami annyit tesz: "a Szentháromság hatalma"
Ekkor Libéria mellett a kontinens egyetlen független állama volt, megérezte a gyarmatosítás veszélyét, ezért komoly modernizációba kezdett. 1931-ben elfogadta az ország első alkotmányát, kétkamarás parlamentet létesített, iskolákat, korházakat építtetett, felszámolta a feudális adókat és ezzel párhuzamosan megszüntette a tartományurak hatalmát, 1935-re pedig a rabszolgaságot is eltörölte. Külpolitikájában megpróbált független maradni és a Népszövetség oltalmát keresni. A Népszövetség azonban elfordította a fejét, amikor 1935 októberében Benito Mussolini expedíciós serege metámadta az országot, hiába kérte a Nyugat segítségét. Az olasz haderő nyomasztó létszámbéli és haditechnikai fölényét mérges gázok használatával is súlyosbította. A császár személyesen állt seregei élére, de fél év után elfoglalták országát és emigrációba kényszerült. 1941-ig sikerült elérnie, hogy az olasz haderőt agresszornak minősítsék, és a britek csapatokatl küldjenek Szudánba a császár megsegítésére. Ennek a seregnek az élére állva kiűzte a megszálló olasz csapatokat és visszafoglalta országát.

Az ezt követő harminc évben Etiópia modernizálásra törekedett, megküzdött a helyi tartomány és hadurak hatalmával. A harc komolyságát jól jellemzi, hogy összesen 15 puccsot kíséreltek meg ellene. Reformjai mellett udvarának rendkívüli fényűzése tette ismertté. Magát Salamon és Sába leszármazottjának tartotta, ezzel hatalmát teokratikus alapokra helyezte. Reformjai végül nem jártak sikerrel. 1971-ra felfüggesztette a parlament működését, az ekkor pusztító aszály pedig végleg elvette mozgásterét a belpolitikában. 1974-re apparátusával együtt bíróság elé állították, és megfosztották trónjától.

Sikertelen belpolitikájával ellentétben nemzetközileg rendkívül népszerű és elismert volt. A világháború után elérte az ENSZ-ben az Afrikai Gazdasági Bizottság létrehozását, és ő volt a megalapítója az Afrikai Egységszervezetnek, melynek kétszer elnökévé is választották. A 30-as években a híres fekete nacionalista, Marcus Garvey az általa létrehozott "Vissza Afrikába" mozgalom példaképének választott, amelynek során rendkívül sok afroamerikait telepítettek le Addisz-Abeba mellett, és létrejött a rasztafári mozgalom is.  A raszták jézus második inkarnációját, Isten küldöttét látták benne, lényegében a reggae zene egyfajta tiszteletadás Hailé Szelasszié előtt.  Bár sokan már életében szentként tisztelték, ez sem menthette meg szomorú sorsától. Miután elmozdították a trónról, 1974-ben házi őrizetbe vették, ahol 1975 szeptemberében, 81 évesen érte a halál. Emlékét a rasztafári vallás és a reggae zene őrzi a mai napig.

 

Bob Marley, Hailé Szelasszié képével

 Források:

http://www.afrikatanulmanyok.hu/htmls/haile_szelasszie.html

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1892_julius_23_haile_szelasszie_csaszar_szuletese/

http://mult-kor.hu/20070812_i_haile_szelasszie

Írta: Babinszki Péter