Viszoki Dávid önkéntesünk beszámolója

Visszatekintés az őszi misszióra, Viszoki Dávid tollából

Tavaly decemberben az Afrikáért Alapítvány által szervezett Afrika Napokon nagy meglepetés ért engem, ugyanis sikerült megnyernem a tombolán a fődíjat, ami az volt, hogy részt vehetek az áprilisi kongói misszión. Nagy volt a meglepetés, hiszen már régóta kapcsolatban voltam Tshava-val, az Alapítvány egyik támogatottjával, és a vele való beszélgetések során erősödött bennem a vágy, hogy  egyszer elutazzak Kongóba, és részt vegyek egy önkéntes küldetésen.

Feleségemmel együtt szerettünk volna elmenni, mert ő is érdeklődött Afrika iránt, és szeretettünk volna  részt venni egy ilyen nagy kalandban, ráadásul a nyertes tombolaszelvényt is ő vette nekem. :) Ezért közösen vettünk részt a kiválasztási folyamaton, ahol felmérték az út iránti elkötelezettségünket, és azt, hogyan tudnánk elősegíteni az út sikerességét. Az is szempont volt, hogy mennyire tudunk rugalmasan csapatban dolgozni, hiszen az egész út lényege a közös csapatmunkán alapult. A sikeres kiválasztás után egy hónapos felkészülés következett, amely adományszervezést, ruhagyűjtést és persze sok oltást jelentett. Emellett alapos kulturális, gyakorlati és biztonsági felkészítést is kaptunk az Afrikáért Alapítványtól. A felkészülés sikeresen alakult, mivel rengeteg használt ruhát és orvosi műszert gyűjtöttünk, és az utazás napjára a ház felépítéséhez szükséges pénzadomány 95%-a is összegyűlt.

A hosszú repülőút alatt érdekes volt a hatalmas - és a klímaválság miatt sajnos egyre csak növekvő -Szahara sivatagot látni, de még érdekesebb volt megérkezni a trópusi Kinshasaba. Szerencsére az összes csomagunk (a kb 900 kg rakomány) megérkezett velünk.

A Kint tartózkodásunk alatt gyakorlatilag minden újdonságként ért engem, és a legapróbb dolgok is új élményt jelentettek: az időjárás (sok eső, általában éjszaka), a növények, amiket eddig csak a lakásban láttam, itt a szabadban nőttek. Persze a legnagyobb élmények az emberekhez kötődnek. Mama Alphonsine és családja, valamint a kísérőinkkel való beszélgetések sokat segítettek abban, hogy megismerjem a helyi sajátosságokat.  Az emberekkel való találkozások, az aktívan velük eltöltött közös idő adta meg az utazás sava-borsát, ami miatt nagy tapasztalat lett ez az út.

Érdekes volt látni, hogy a kis külvárosban, Kinkole-ben, az emberek többsége az ideje nagy részét a háza körül, a kertben tölti. Itt árulják portékáikat, főzik meg ételeiket, énekelgetnek és végzik az összes többi foglalatosságot. A gyerekek  -  akiknek nagy része nem jár iskolába  -   csoportokban játszanak a ház körül. Minden kertben van egy fa ( mangó, papaya vagy banánfa), aminek árnyéka kincset ér. Az volt az érzésem, hogy itt az emberek valahogy közelebb állnak az ősközösségi, őszinte állapotokhoz. Az emberek mellett a természet, különösen a hatalmas és méltóságteljes Kongó folyó is elkápráztatott.

Olyan tapasztalatokat szereztem, amelyek végig velem fognak maradni. Jó érzés volt segíteni Mama Alphonsine-nak és családjának. Rossz érzés volt látni, hogy ez csak egy csepp a tengerben. Bízom benne, hogy a jövőben lesz még alkalmam, hogy egy-két cseppet még tehessek ezért a csodás országért.

Írta: Viszoki Dávid

Gyuris Kata kongói beszámolója

"Terepgyakorlaton Kongóban" :)

Még mindig nehéz összeszedni és rendszerezni azt a rengeteg élményt, ami Kinshasában ért engem, de azért megpróbálom. J

Először is Mama Alphonsine-ról és a családjáról szeretnék írni. Bár csak nagyon rövid időnk jutott egymás megismerésére, mégis mély nyomott hagyott bennem az a változás, amit az ismeretségünk alatt észrevettem rajta és magunkon is. Az önkénteseknek és a családnak is időre volt szüksége ahhoz, hogy kicsit feloldódjunk egymás társaságában, illetve ők is és mi is megszokjuk az új helyzetet, környezetet. Viszont tényleg túlzás nélkül állíthatom, hogy Mama Alphonsine-on napról napra látszódott, hogy egyre jobban elhiszi: most talán tényleg jobbra fordul a sorsuk, tényleg el fog készülni a ház és az övék lesz. Egyre többször láttuk mosolyogni, illetve azt is megfigyelhettük, hogy különböző élethelyzetekben hogyan viselkedik.

Láttuk az unokáiról gondoskodni, láttuk ahogy beletanul a használt ruhák árusításába és egyre keményebben alkudozik, illetve különösen szerencsésnek érzem magam, hogy hosszabban beszélgethettem vele franciául a jövőbeli terveiről és arról, hogy mire lesz majd érdemes odafigyelnie a hirtelen nyakába szakadt pénzzel kapcsolatban.

Viszoki Dávid, az önkéntes csapat egyik tagja és nem mellesleg pénzügyi szakember, összeszedett jó néhány hasznos tippet Mama Alphonsine-nak, amiket még a hazautazásunk előtt gyorsan átbeszéltünk (ezen az alkalmon én voltam Dávid francia tolmácsa). Ebben a kicsit nyugodtabb közegben kiderült, hogy Mama Alphonsine remekül beszél franciául, sőt, a legtöbb potenciális problémára és veszélyre ő is rálát, nagyon is tisztában van azzal, hogy a hirtelen érkezett segítség egyszerre lehet hatalmas lehetőség és veszélyforrás is. Őszintén remélem, hogy a megváltozott élethelyzet lassan az önbecsülését is visszaadja neki. Én pedig hálás vagyok Dávidnak, mert rengeteget tanultam tőle arról, hogy mennyire más dimenzióban kell gondolkodnunk a befektetési, pénzspórolási lehetőségekről a fejlődő világban.

Először azt is fájdalmas volt látni, hogy a gyerekek soha semmire nem panaszkodnak, ha órákig kell várni, szó nélkül várnak, akkor is, ha éhesek vagy szomjasak, a kicsi kétéves Consolat pedig még maláriásan-lázasan sem adott ki egy hangot sem. Sajnos hozzászokhattak már, hogy felesleges kérni vagy panaszkodni, mert úgysem tud senki segíteni a problémájukon. Aztán lassan-lassan megnyíltak, játszottak önfeledten az önkéntesek által hozott játékokkal, ugróiskoláztak és néhány nap után már mertek kérni vizet is, ha szomjasak voltak. Nyilván ők még nem érzik át teljesen, hogy mi a jelentősége ennek a frissen felépült háznak, de őszintén remélem, hogy egészségesebben nőhetnek fel és szép sorjában mindegyikük eljut  majd iskolába. Mert ez hosszú távon jobb életet tesz lehetővé nekik.

A családdal való találkozáson kívül nagy élmény volt eljutni az Alapítvány által fenntartott iskolába és árvaházba is, hiszen mindkettőről nagyon sokat hallottam már. Egy napot töltöttünk itt, az alsós diákok rövid műsorral készültek a megérkezésünkkor, majd pedig megnézhettük, hogy milyen termekben, milyen körülmények között tanulnak a gyerekek.

Az iskola alapvetően egy nagyon zajos, életvidám hely, hiszen sem zárható ajtó, sem pedig zárható ablakok nincsenek az osztálytermekben, ezért szinte együtt tanulnak a különböző osztályok. Örülök, hogy tudtunk beszélgetni a tanárokkal is, illetve az árvaházban Papa Raphaellel, aki nem csak az árvaház vezetője, hanem az iskolás és az árva gyerekek lelki pásztora is. Fontos tapasztalat volt, hogy bár az Alapítvány tevékenysége alapvetően a gyerekek támogatására és az iskola fenntartására irányul, az iskola dolgozói - akiket egyébként nagy gonddal kiválogatott az Alapítvány és akik valóban nagyon elkötelezettek - szintén nehéz körülmények között élnek, még ha a gyerekekkel ellentétben a megélhetésük és a hátországuk valamennyire biztosított is.

Az iskolához vezető utca viszonylag meredek és rengeteg kinshasai utcához hasonlóan szinte bokáig kell gázolni a szemétben, vagy legalábbis nagyon ügyesen kell manőverezni, hogy ne merüljünk el benne. Ez egyébként Kinshasa egész városképére igaz, mindenhol elborítja az utcákat a szemét. Talán az egyetlen városrész, ahol ez nem így van, az elit Gombe negyed, ahol nagyrészt diplomaták és felső középosztálybeli vagy annál is gazdagabb kongóiak és külföldiek élnek. 

Első látásra (és talán sokadikra is) döbbenetes látvány ez a rengeteg szemét, valamint az utca közepén a szemétdombokon kapirgáló állatok. Aztán ha közelebbről megnézi az ember ezeket a szemétkupacokat, könnyen észre lehet venni, hogy a rengeteg szemét többsége üres vizes flakon, illetve vizes zacskó, hiszen gyakorlatilag csak így lehet iható vízhez jutni. Nyilvános helyen elhelyezett szemeteseket pedig nem nagyon látni Kinshasa utcáin, sem pedig táskával vagy hátizsákkal közlekedő helyieket, hiszen a legkönnyebben úgy tudják védeni az értékeiket, ha minél közelebb tartják azokat magukhoz, zsebben vagy valahol a ruha fodraiban elrejtve. Ez pedig mindjárt más megvilágításba helyezi a szemetelés kérdését is. A legmegdöbbentőbb talán mégis az, hogy milyen hamar természetessé válik ez a látvány, mintha tényleg szerves része lenne Kinshasa városképének.

A legtöbb városban komoly különbségek vannak lakhatási körülmények tekintetében, de Kinshasában mintha összeérne két ellentétes világ. Ez halmozottan jelen volt Pakadjumában, a nyomornegyedben, amelyet meglátogatott a csapat. Mindig sokkoló ilyen kilátástalan szegénységet látni, de leginkább az maradt meg bennem, hogy ebben a reménytelenségben már nem is lehet szempont az emberi méltóság megőrzése, mert egyszerűen nem prioritás. Magyarországon is többször találkoztam már az utcán dolgukat végző hajléktalanokkal, akiket már az sem érdekelt, hogy ki látja őket és ki nem, de azért tisztán emlékszem, hogy Pakadjumában milyen gyorsan rebbentek szét és bújtak el a nyílt utcán az egyébként meztelenül fürdő gyerekek és felnőttek, amikor megláttak minket. Ezután megdöbbentő különbség látni a Gombe negyed európai mércével nézve is gyönyörű újépítésű házait. Talán egyébként ez Kongó és Kinshasa legérdekesebb és egyben legijesztőbb vonása is: az az elképesztő szakadék, ami a város és az ország különböző részei között húzódik.

Doktori kutatásomban foglalkozom afrikai városok irodalmi ábrázolásaival is, így amikor eljutok egy-egy ilyen helyre, mindig kicsit úgy érzem, mintha terepgyakorlaton lennék. Kinshasa sok szempontból hasonlít az általam eddig megismert afrikai nagyvárosokra (Johannesburg, Fokváros, Durban, Kigali, Bulawayo), de egyben különleges is. Hasonlóság, hogy ezekben a városokban is szinte hihetetlen különbség van egy-egy városrész életminősége, életkilátásai között, ugyanakkor Kinshasában feltűnő az is, hogy mindenki mindig csinál valamit. A belvárosban szinte lehetetlen közlekedni, hosszú kilométereken keresztül állnak a dugók, mert mindenki igyekszik valahova. Az utak mentén sorakoznak az árusok, némelyiknek egészen komoly kis bódéja van, de van aki csak egy apró műanyag asztallal ül ki és próbálja eladni a portékáját. Mindenki árul valamit, amiből megélni ugyan csak nehezen lehet, de mégis valamiféle megoldást jelent az egyébként kilátástalan munkanélküliségben.

Egyszer Pécsett egy Afrikával foglalkozó konferencián hallottam egy magyar kutató előadását, mely a kenyai Kiberáról, a világ egyik legnagyobb nyomornegyedéről szólt. Az előadó elmondta, hogy milyen napi problémákkal kell szembenézniük a helyieknek és milyen nehéz sorsuk van. Az előadás után egy zimbabwei férfi felállt és amellett kezdett érvelni, hogy éppen itt az ideje egy perspektívaváltásnak: mi lenne, ha nem (csupán) szánakozással és elborzadva néznénk ezekre az emberekre és az élethelyzetükre, hanem elismernénk, hogy Kibera létezése valójában egy rettenetesen nehéz szituációra adott, jelen pillanatban elérhető legjobb válasz. Hiszen a kiberai lakosok rengeteget dolgoztak azért, hogy Nairobiba költözésük után felépítsenek maguknak egy viszonylag élhető életet, még ha ez a mi sztenderdjeink szerint nem is tűnik annak. 

Kinshasával és a misszióval kapcsolatban is úgy érzem, hogy bár hosszú távú célként azon kell dolgoznunk, hogy a lakhatási egyenlőség megvalósuljon és mindenkinek alanyi jogon járjon a lakhatási biztonság, mindaddig, amíg ez nem így van, el kell ismernünk, hogy a fejlődő országok lakosai a nehéz körülmények ellenére is az adott helyzetben elérhető legtöbbet próbálják kihozni a lakhatás kérdéséből, még akkor is, ha mi csak hullámpalából vagy alumíniumból összetákolt bádogvárosokat látunk.



Írta: Gyuris Kata

Kongó többé nem egy üres szó

Betekintés a 2019-es kongói misszióba Önkéntesünk élménybeszámolóján keresztül

A jó szándék számos körülményt megváltoztat. Egy szívből jövő gondolat vagy jótett csökkenteni képes mások fájdalmát és ezáltal örömöt is tud vinni az életükbe. Akár egy óriási változást, ami segít kitörni a kilátástalanság útvesztőjéből és felemelkedni újra az emberi méltóság állapotába, ahonnan újrakezdhető az élet és megújul a remény. Mindenkinek szüksége van egy biztos pontra, ahonnan elindul, ahova hazatér, egy helyre, ahol otthon érzi magát és a lelke megnyugszik. Ahol biztonságban érzi magát és védelemben.

A naplemente bíbor fényekkel festette meg a Kongó folyó vízét. Mama Alphonsine gyerekei a parton játszottak, ahol talán életük első nagy közös élményét élték át, túl a szegény negyed láthatatlan falain, fehérek között, akik értük jöttek el Kongóba. Túl az első megható találkozáson, amikor meglátogattuk őket szerény kis bérelt szobájukban, elvittük magunkkal kirándulni, hogy jobban megismerjük egymást és feloldódjanak a kezdeti zárkózottságból.

"Számomra egyszerre hihetetlen és egyedülálló csoda, hogy ebben a lelassított pillanatban láthattam az arcokat, akiket pár napja csak fotóról ismertem és tagja lehettem egy szuper csapatnak, akikkel építeni, segíteni, tapasztalni érkeztünk."

Afrika engem is rég hívott, bár nem adta könnyen magát. Nemcsak az utazási céljaim között szerepelt, inkább egy olyan helyként gondoltam rá, ahová vihetem és adhatom a legjobbat, mégis sokkal de sokkal többet fogok én kapni tőle. Missziónk során nemcsak Kongót, hanem magamat is mélyebben megértettem és egy egyedülálló, átalakító időutazásban volt részem.

Minden napra akadt több érdekes, megdöbbentő történet, mely megérintett és ezek a gondolatébresztő élmények, találkozások azóta is formálják világképemet. Kongóban lenni, utazni, missziót teljesíteni egy nagyon intenzív élmény volt. Bár egy teljesen más kultúrába és társadalmi szokás rendszerbe érkeztem, mégis az első pillanattól otthon éreztem magam. Elmúlt minden félelmem és gondolatom, amit még itthon éreztem indulás előtt és nagyon gyorsan hozzászoktam azokhoz a változásokhoz, amelyekkel találkozni kellett.

Köszönhetően a remek szervezésnek abszolút biztonságban éreztem magam, csupán a nyitottságra és rugalmasságra volt szükség, hogy a meglepetésekkel és kihívásokkal teli kongói napok felejthetetlen emlékként íródjanak be a lelkembe és befogadhassak minél többet, melyek elfogadóbbá tesznek.

"Rám legnagyobb hatással az emberek voltak, sokat lehet tanulni tőlük az összetartás, szeretet, család erejéről, ami számukra nagyon fontos. A szegénység, munkanélküliség, betegségek tömeges mérete miatt az emberek hite és vallásossága is erős, a boltok reklámja mellett is szinte mindig megjelenik egy vallási jellegű felirat. "

Látván a kongóiak küzdelmeit, mindennapi harcaikat az életért megerősítette bennem, hogy jó helyen segítünk és vetjük el a magokat, ott, ahol valóban életeket ment meg egy kedves szó, támogatás vagy a szakértelem. Mama Alphonsinék példáján keresztül közvetlenül megtapasztaltuk mit jelent, ha a nők nem tudják érvényesíteni jogaikat és az utcára kerülnek a gyerekeikkel. Óriási öröm és hála van bennem, hogy a Teremtsünk Biztos Lakhatást kampány keretében a magyar adományozóknak köszönhetően biztos fedél került a fejük fölé. Nagy kaland és eredményes munka volt részt venni a ház építésében és a szomorúságot kiváltani örömmel. Ugyancsak fontos, hogy a ruha adományok értékesítése által a családnak biztos bevételi forrása lett, így nincsenek másra utalva és sikerül talpra állniuk.

Csodás élmény volt hallani az alapítványi iskola diákjainak és árváinak magyar köszöntését és éneklését, látni a helyi emberek érdeklődő tekintetét az utcákon, a barátságos, vendégszerető fogadtatást a szállásunkon és a gyülekezetben.

"Kongóban igazi végletekkel találkoztam, a lüktető valósággal, ami azt adta, amije van, a nyomornegyed embertelen életkörülményeit, a gyönyörű természeti tájak békéjét, a porban játszó életvidám gyermekek mosolyát, akik mindenhol megszólítottak, megérintettek, és a hála érzetet, azért, hogy megbecsüljük és örüljünk, annak amink van és ne felejtsünk el határok nélkül adni, megosztani ott, ahol szükség van rá. Mert segíteni és önzetlenül adni valóban kiváltság, ezzel azonosultunk."

A cikkben Vass Kinga fotói szerepelnek, aki 2019 áprilisában az alapítvány által szervezett misszió keretében látogatott el Kongóba.

Írta: Vass Kinga