Bodó Katalin beszámolója a kongói Teremtsünk Biztos Lakhatást projektről
2019 tavaszán egy különleges csapat tagjaként
mehettem Kinshasába segíteni. Egy olyan magyar csapattal, akik egytől egyig
komolyan gondolták, hogy ’Segíteni kiváltság!’ és ezt az egész projekt
visszatükrözte.
Nekem már nem volt újdonság Kongó, én örömmel üdvözöltem az ismerős hangokat, zajokat és illatokat. Számomra nem volt
már döbbenet az, amitől a többiek kicsit sokkot kaptak. Hatalmas öröm volt
visszamenni Kongóba, találkozni a már ismerős emberekkel, látni a mosolygós
arcokat, a villanó fekete szemeket. Engem már vártak és előre szóltak is a facebookon,
hogy tudják ám, hogy jövök és nagyon várnak. Különleges számukra az a fehér
ember, aki nem csak egyszer jön Kongóba, mint a legtöbben.
A
projekt számomra arról szólt, hogy hogyan lehet egy - mindenét elvesztett és
megalázott - embert, akinek feladatai a reménytelen küzdelemben és kilátástalanságban
morzsolja a napjait, szépen lassan felemelni és ici-pici lépésekben haladva
fokozatosan visszaadni neki az életörömöt és az emberekbe vetett hitét. Hogyan
lehet szelíden, szeretettel munkálkodva, idegenként egy elkeseredett ember
bizalmába férkőzni, hogy elhiggye, tényleg segíteni jöttünk, csak neki.
Átrepültünk kontinenseken, megszereztük a pénzt és itt vagyunk, hogy dolgozzunk
és mindenben segítsünk. Láttam, hogyan változik Mama Alphonsine, ahogy telnek a
napok és láttam, hogyan változnak a gyerekek és milyen sokat tud adni egy kis törődés és szeretet. Láttam,
hogyan jön vissza az önbizalma, láttam, hogy milyen gyönyörű mosolya van,
hogyan jön vissza az életkedv, az életszeretet, ahogy megérti, hogy tényleg
biztos otthonuk és bevételük lesz. Elképesztő volt a változás, ami 10 nap alatt
végbement.
Mama Alphosine-nak 7 unokája van. Ebből 4 árva,
3 pedig félárva. Két lánya él még, és így 10-en próbáltak boldogulni, miután
Mama Alphonsine-t kilakoltatták. Egy szegénynegyedben éltek Kinkoléban, ahol
egy szobát béreltek, de nem nagyon tudták fizetni a bérleti díjat, így a
kilakoltatás fenyegette őket itt is. Nap, mint nap kihívást jelentett, hogy
valamit egyenek a gyerekek, fürdőszoba híján a folyóhoz jártak fürdeni. A kis
szobában nem volt bútor, a földön aludtak. A gyerekek nem jártak iskolába,
mivel az fizetős Kongóban.
Mi
pedig ott voltunk és építkeztünk, persze nem csak mi, hanem helyi
szakemberek is. Mi inkább csak a segédmunkát biztosítottuk az
építkezésen. Hogy miért építkeztünk? Mert egy házat építettünk a családnak,
mert ha van biztos lakhatásod, akkor sokkal könnyebb boldogulni az életben, mert
egy stabil pontot biztosít neked. Szóval ezért dolgoztunk és azt kell, hogy
mondjam, hogy a trópusokon ez egy elég kimerítő feladat tud lenni. De amikor
nem építkeztünk, akkor egy mangó fa alatt hűsöltünk és sokat játszottunk a
gyerekekkel. Nekem Geordie volt a kedvencem, a 10 éves nagyfiú. Ő volt köztük
az egyik legidősebb és legbarátságosabb is. Nyelvi korlátokon átugorva simán
értettük egymást, terelgette a többieket és magyarázta nekik a játékokat.
Voltunk pár programon együtt a gyerekekkel, így a család egyre közelebb került
hozzánk. A gyerekek nagyon örültek minden játéknak, minden apróságnak. Nyitottak voltak a
játékokra és nagyon élvezték a felnőttek figyelmét.
Egyik
este, amikor busszal hazafelé utaztunk, akkor Geordie elbóbiskolt az ölemben, de
nem mert rám dőlni. Amikor magamra húztam, akkor elégedetten szusszant egyet és
kényelmesen elhelyezkedett a puha melegben, élvezte az őt körülvevő szeretetet és
biztonságot. Na, innentől kezdve nem csak ő volt az én kedvencem, hanem én is
az övé. Annak ellenére is kiépült köztünk a kapcsolat, hogy nem beszélünk közös
nyelvet. Pontosan tudta a kis zsivány, hogy a szívembe zártam és ő meg
elégedetten bekuckózta magát.
Nem csak a tündérmese lett valóra váltva, hogy
építettünk egy házat, hanem gyűjtöttünk rengeteg ruha adományt, amiből Mama
Alphonsine használt ruha eladásba kezdett. Az elején nagyon bizonytalan és
félénk volt, ezért a szállás éttermében gyakorolta néhány önkéntes a
ruhaeladást Mama Alphonsine-nel. Az áttörést az hozta, hogy jött az egyik
pincér lány, aki tényleg vásárolt ruhát. Másnap már a szállás összes fekete
alkalmazottja ott vásárolt. Aztán már az utcán ment az árulás és 2-3 önkéntes
lelkesen segítette a munkát. A ruhaárulás azóta is szépen folyik és jó bevételt
biztosít a családnak.
Végül az egyik önkéntesünk – pénzügyi diplomás
fiatalember – külön leült és átbeszélte Mama Alphonsine-nal a pénzügyeit, hogy
mit is hogyan osszanak be, hogy fontos, hogy több lábon álljanak és hogyan
lehet hosszú távon boldogulni és megtakarítani. Mindkét fél számára emlékezetes
és tanulságos beszélgetés volt ez.
A ház
elkészült szerkezet készre és a felét pedig sikerült kulcsra készre befejezni.
Különleges élmény volt átadni a házat, látni a család örömét. Az önzetlen
segítség nem jellemző már a mi világunkra, pedig nagyon értéke van. Sokkal
többet kapsz vissza, mint amit adsz. Sokkal gazdagabban jöttünk haza, mint,
amikor elmentünk. A családdal azóta is tartjuk a kapcsolatot. Jól vannak, jól
érzik magukat a biztos otthonukban. A ruhaeladás is jól megy, szépen hoz a konyhára.
Bízunk benne, hogy a nagyobb gyerekek ősztől iskolába mennek. Szeretnénk ezt
egy-egy megpakolt
iskolatáskával megtámogatni.
Persze nem mindennap csak a házat építettük, hanem
voltunk más programokon is, egy kicsit megismertük Kongó egy szegletét.
Elmentünk szafarizni és szájtátva néztem a
gyönyörű környezetet és az afrikai nagyvadakat. Itt is együtt voltunk a
gyerekekkel, közös élmény volt, együtt néztük az állatokat és élveztük a
száguldást a szafari busszal.
Számomra
az egyik nagy élmény a hajókázás volt a Kongó folyón. Kinshasa fölött a folyó
több kilométer széles és sok sziget van rajta. Némelyik szigeten kis falvak
vannak. Megálltunk egy ilyen falunál és Kongó egészen más arcát ismertem meg a
zsúfolt főváros vagy a hegyi falvak után. Ezeken a szigeteken ritkán van fehér
ember, eléggé elzárva élnek a világtól. Természetesen áram vagy vezetékes víz
nincs. Amikor a folyó árad, akkor a szigetek víz alá kerülnek. Sok ház ezért
cölöpökre van építve, hogy kibírja az áradást. Ilyenkor a helyiek csónakon közlekednek
egymás között is. És itt a semmi közepén is van iskola és folyik a tanítás,
persze nagyon szerény körülmények között. Egészen különleges élmény volt ez a világ.
Természetesen
jártunk az Afrikáért Alapítvány iskolájában és az árvaházban is. Az iskolában
műsorral fogadtak minket és utána megnézhettük, hogyan folyik az oktatás. Készültünk
adományokkal is a gyerekeknek. Átmentünk az árvaházba is, itt is énekelve
vártak minket. Délután közös ebéd volt az árvaház udvarán az iskola dolgozóival
és az árvákkal. Megismertük az iskola történetét, hogyan lett belőle egy
stabil, jól működő intézmény. Hogyan lett az oktatás színvonala felemelve,
hogyan érték el, hogy most már minden gyerek sikerrel érettségizik. Engem
mindig jó érzéssel tölt el, amikor belegondolok, hogy az Alapítvány magyarok
segítségével ad 30-40 embernek munkát Kongóba és biztosítja szegény negyedben
az iskola lehetőségét évente 500 diáknak. A gyerekek mosolya önmagáért beszél, ahogy kacagnak és
játszanak, látszik, hogy itt jó helyen vannak.
Kinshasai
közlekedés maga a káosz és a dugó. A 12 milliós városba a fő közlekedési
szabály, hogy nincs szabály. Jártunk szegény negyedekbe, láttunk szívszorító
helyzeteket és sorsokat. Rengeteg a szemét Kongóban, nincsenek szemetesek,
nincs szemétszállítás. Időnként elégetik a szemetet, de így is vannak részek,
ahol bokáig lehet gázolni a mocsokban. Megdöbbentő a szegénység mértéke és még
megdöbbentőbb, hogy az emberek mégis mosolyognak és mindent megtesznek, hogy
lehetőleg szép ruhában járjanak.
Ősszel egy agresszív és kemény Kongóban
jártam, ahol egymást érték a rendőri és belügyminisztériumi ellenőrzések és az időnkénti túlkapások. A mostani Kongó sokkal nyugodtabb volt, sokkal békésebb és
biztonságosabb. Egy másik arcát mutatta nekem, egy sokkal könnyebben szerethető
arcát.
Jártunk
Pakajumában is, ami Kinshasa legnagyobb nyomornegyede. Amikor azt hittük, hogy
a szegénynegyedeknél már rosszabb nem lehet, akkor szembesültünk vele, hogy de
bizony van rosszabb. Bádogviskókban élnek, 10-15 ember együtt szorosan, a tisztálkodás nyilvános csapnál folyik. A szegénységben nem marad méltóság, bár
azért a fehérek láttán szétrebbentek és eltakarták magukat. A folyócskában
szennyvíz folyik és mindent áthat a bűz. A pillepalackok tengerétől időnként
nem lehet látni a vizet. A legtöbb ember itt megélhetési bűnöző. Természetesen
komoly problémát jelent az alkohol és a drog. A gyerekek nem tudnak iskolába
járni, egyenes az út a megélhetési bűnözés felé. Mindennaposak a balhék az
utcákon. Pakajuma elején és végén is rendőrőrs van. Nekünk, fehéreknek be kellett
jelentkeznünk és csak rendőri védelemmel mehettünk be. Gépfegyveres rendőrök
vigyáztak ránk, hogy ne essen bajunk. Szívszorító látni a gyerekeket, akik
esélyt sem kapnak egy normális életre és vidámak a koszban és mocsokban. Igazi
kemény utcagyerekek, akik pár év múlva iskolázatlanul próbálnak majd megélni. A
higiénia teljes hiánya jelenik
meg ezen a helyen, számunkra elképzelhetetlen itt élni, nekik meg ez a
valóság.
Sok nagyvárosban van ilyen nyomornegyed a
fejlődő országokban. Olyan nagymértékű az urbanizáció, hogy a városok nem
bírják a fejlődés ütemét. A Teremtsünk Biztos Lakhatást Habitat projekt célja
az is, hogy minél szélesebb nyilvánosságot kapjanak ezek a problémák és hogy
induljon meg ezeknek a területeknek a fejlesztése. Világ szinten 1,6 milliárd
ember él nyomor és szegény negyedekben. Elképesztően nagy szám. Te tudtad
milyen szerencsés vagy, hogy fedél van a fejed fölött és van munkád?Az
iskolázottságról már nem is beszélve.
Végül szeretnék egy kicsit írni Nektek az
afrikai fiamról, Andréról.
(Ha még nem hallottál volna rólunk, akkor
André egyetemi tanulmányait támogattam az elmúlt 4 évben és messengeren
kezdtünk beszélgetni 2 évvel ezelőtt. 2018 őszén, amikor először jártam
Kongóban, találkoztunk személyesen is. Nem csak vele találkoztam, hanem a
családjával is. Nincs otthonuk és napi szinten éhezett a család. Közös erővel
és magyarok támogatásával nyitottak egy kisboltot, ami megélhetést biztosít a
családnak).
Ebből
a szempontból is nagyon szerencsés volt a projekt számomra, mert több napot is
együtt tudtunk tölteni. Amúgy is napi szinten kapcsolatban vagyunk messengeren,
de azért személyesen találkozni az más. Sokat tudtunk beszélgetni. Megvitattuk
a világ dolgait, a kisboltban és családban rejlő lehetőségeket, hogyan is
lépjünk tovább. Nagyon büszke vagyok arra, amit Andréék elértek, a kisbolt
szépen üzemel. Volt egy délután, amit André családjával tudtam eltölteni, ez
sokat segített, hogy jobban megértsem őket. A kisbolt előtt üldögéltünk és én
voltam a helyi látványosság. A gyerekek mindenféle indokot kitaláltak, csak
elmehessenek a bolt előtt. Az egyik annyira rám csodálkozott, hogy nekiment egy
táblának…. :D Vittem ajándékba 2
használt laptopot. Az egyik Andréé lett, a másikat az egyik öccse Donna kapta,
akinek kifejezetten informatikus vénája van. Most 16 éves és persze egyetemre
szeretne majd egyszer menni. Az idén érettségizők között van az Alapítvány
iskolájában José, aki André húga. Sikeresen letette az érettségit, nagyon
büszke vagyok rá is. Utána
Andréval mászkáltunk a városban (meg kellett találnunk a többieket szállító
buszt, hogy visszacsatlakozzam a csapathoz), ezt is nagyon élveztem. Jó volt a
fiammal csavarogni egyet.
Nagyon csodálatos 12 napot töltöttem Kongóban.
Végtelenül hálás vagyok azért, hogy ennek a projektnek a résztvevője lehettem,
hogy mindezt átélhettem. Egy picit mindig nehéz szívvel jövök haza, mert
annyira sok lenne a tennivaló és a segítenivaló és olyan parányi az a csepp,
ami belekerül ebbe a tengerbe. De az én cseppem is. Én is beletettem a magamét
és a többiek is egytől egyig, akik ott voltak. Köszönet nekik.
Az önkénteseken kívül hárman voltak a magyar
Afrikáért Alapítványtól, akik rengeteget dolgoztak előtte, alatta és utána,
hogy ez az út ilyen jól sikerüljön. Köszönet nekik is.
Végül és nem utolsó sorban külön köszönöm a
rengeteg támogatónak, akik akár pénzbeli adománnyal, akár ruha adománnyal, akár
jó szóval támogatták ezt a projektet és bíztak bennünk és segítettek.
Nélkületek sokkal kevesebbet tehettünk volna.
Bodó Kati
- Önkéntes
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése