"Afrika fogadott, kinyitotta az ajtaját számomra, beléptem rajta..."

Krajnik Ildikó önkéntesünk beszámolója a Teremtsünk Biztos Lakhatás projekthez kapcsolódó tavaszi önkéntes misszióról

Mindenkinek vannak álmai. Vannak, amelyeket viszonylag könnyen meg lehet valósítani, és vannak, amelyekhez nem elég a saját befektetett energia, hanem egyéb, általunk nem befolyásolható külső tényezőkre is szükség van. Ezek pedig hitem szerint felülről, a Jóistentől jönnek. Ezeknek az álmoknak a beteljesülésére várni kell, sokszor esetleg annyit, hogy már-már kezdünk letenni róla, vagy egy asztal legmélyebb fiókjába rakjuk, amit nem felejtünk el, de úgy érezzük, hogy még nincs itt az ideje, hogy most nem az a prioritás az életünkben, nincs is most rá lehetőségünk. De aztán a Jóisten sokkal jobban tudja, hogy mikor kell annak a félretett álomnak megvalósulnia. 

Egy önkéntes úton szerettem volna részt venni Afrikában, pontosabban Fekete-Afrikában, ott élőkkel találkozni, megismerni őket és a kultúrájukat, hasznos elemmé válni bármennyi időre is, segíteni ... de mikor? 2019 tavaszán. És ez az időpont volt sokáig ismeretlen számomra. Ott fent viszont sokkal jobban tudták, hogy mikor kell ennek az útnak, ennek a tapasztalatnak elérkeznie az életemben.

Kongóba érkezesem előtt úgy gondoltam, hogy előző ismereteim, illetve hallott és látott információim szerint bizonyos dolgok nem fognak meglepni, felkészültem rájuk. Például tudtam, hogy szeméttel fogok az utcákon találkozni. Tudtam, hogy egy más kultúrával, más hozzáállással fogok találkozni, amit esetleg nehéz lesz megérteni. Hogy párás, néha esetleg elviselhetetlen klíma fog fogadni. Hogy egy nehéz sorsú családdal fogunk találkozni, akikkel meg kell találni a közös hangot. Tudtam és természetes nyugtalansággal vártam, hogy ott legyek és fogadjon végre Fekete-Afrika. Az előképzetek pedig sok szinten valóban beigazolódtak. Este 11-kor szinte elviselhetetlen fülledt meleg fogadott a repülőgépből kilépve. Hatalmas kontraszt a hűvös magyar áprilisból érkezve! Sok segítő kéz, akik lehet, hogy éppen a vacsorájukat szeretnék így megkeresni. De sikeresen átjutottunk a vámon, a csomagok bekerültek a kocsikba és indultunk a szállásunkra. Ott az esős időszak kellemes nyári zápora fogadott, ami ha szerencsét jelent, nekünk biztosan azt hozott. Másnap indult a sok-sok munkával, élménnyel és benyomással teli 10 nap, ami felejthetetlen lett számomra. Lehetetlen mindenről beszámolni, a legmarkánsabb benyomások maradnak meg legjobban.

Első találkozás Mama Alphonsine-nal és családjával. A bérelt egyszobás „lakásuk” előtt, ahol a gyerekek mezítláb szaladgáltak, játszottak. Ahová az egész szomszédság kivonult, hogy lássa, mi történik. Valaki felborította a ház előtt a tűzhelyüket, vagyis a faszenes állványt. Mi őket néztük, ők pedig minket. Felvették a Solid groundos pólókat. Megszeppentnek tűntek, zavarban voltak, mint ahogy mi is valószínűleg. Aztán pedig az épülő házukhoz mentünk át, amire már nagyon kíváncsiak voltunk. A környéken több építkezés is folyt, különböző típusú lakóépítmények készültek. Kő-és homokhordás a következő napokban, ami bevallom, nem az én állóképességemnek volt való, de nem bántam, végre megfogható, látható eredménye van a munkámnak. Minden egyes reggel a reggelinkből megmaradtakat a családnak adtuk. Engem megdöbbentett, hogy nekik ez is milyen sokat jelent, de később kiderült, hogy a szegénynegyedekben napi egyszeri étkezésre van lehetőség. 

Ehhez képest pedig még nagyobb döbbenet volt a nyomornegyed, Pakadjuma. Két, rendőrőrssel megerősített bejárat, szűk utcák, összetákolt házak, szennyvíztől bűzlő patak, ugyanakkor egy mini város, ahol van orvosi rendelő, szórakozóhely, piac, „játéksarok” videójátékokkal. Mivel ott bent nem mertük, végül búcsúzáskor a rendőröknek adtuk oda a cukorkákat, akik ugyanúgy örültek, mint a gyerekek. Szerencsére Kongó természetadta szépségeit is láthattuk, a Kongó folyót, ahol kenuztunk és hajókáztunk, az izolált szigetet, ahol egy teljesen meztelenül szaladgáló kisfiú látványa fogadott, és a nemzeti park az igazi szafari élménnyel. Mindenhol rengeteg jókedvűen szaladgáló, vagy megállva ránk nagy szemekkel néző gyerek, akik nagy hatást tettek rám. Ugyanígy Geordie, Consolate, Deborah, Clara, Nephi és Ange, akik velünk voltak az építkezésen és a kirándulásokon is. A nemzeti parkban egyre magasabbra érve egyre jobban dideregtek ők is, mi is, mellettem Ange, akit jobb híján átölelve próbáltam melegíteni. Beszélgetni sajnos nem tudtunk, de ez az együtt töltött idő mégis kivételes volt. 

Az utolsó napon pedig a búcsú pillanatai még most is könnyeket csalnak a szemembe. Körbevettük a majdnem kész házat kézen fogva megörökíteni, majd pedig az utolsó mondatok Mama Alphonsine-tól és lányaitól, akik azt mondták, hiányozni fogunk és Isten áldjon meg minket. Láthatóan a megszeppenés elmúlt, felszabadultunk, megszerettük egymást, nehéz búcsú volt ez. Hazatérve jó viszont látni, hogy a kapcsolat nem szakadt meg, követjük az életüket, a beindított businesst, ami használtruha-árusítást jelent, és vannak egyéb tervek a gyermekek iskoláztatását illetően. Segítünk, de az életük szerencsére sínen van már, hiszen rendezett körülmények között fedél van a fejük fölött, ami örökre az övék.

Így jött tehát az én életembe Afrika. Így jött Mama Alphonsine életébe is egy magyar alapítvány, egy magyar csapat, akik a semmiből otthont teremtettek neki. Ő sem tudta, hogy ez mikor és hogyan fog az életében elkövetkezni, de talán még csak elképzelni sem tudta, hogy egyszer neki ilyen módon, a derült égből házat fog építeni valaki. De mindennek megvan a maga ideje.

Igen gyorsan elrepült az a 10 nap ott Kongóban. Itthon nehéz volt újra a dolgos hétköznapjaimba visszacsöppenni azzal a sok benyomással, élménnyel feltöltekezve. Afrika fogadott, kinyitotta az ajtaját számomra, beléptem rajta, s ezután is szeretném nyitva tartani bármilyen módon is, akár itthonról!