Élménybeszámoló - Zambia

Második rész

Blogunk előző bejegyzésében egy magyar tanár zambiai élménybeszámolóját olvashattátok. Szeretettel ajánljuk Nektek az útleírás második, befejező részét.

Véget ért a fővárosi kirándulásunk és indultunk Livingstone városba. Livingstone angol felfedező, orvos és misszionárius volt egy személyben, de ami igazán megkülönböztette Őt a többi hasonló kutatótól, hogy elfogadta az afrikaiakat, olyannak, amilyenek voltak és nem akarta rájuk kényszeríteni a kereszténységet. Hála a nagy tudós alázatának, sok mindent tudunk a bennszülöttek életéről, szokásairól, hiedelmeiről. Halála után, mindkét nép - a zambiai és az angol is- magáénak akarta a holttestét, így aztán nagy egyetértésben feltrancsírozták, szívét Londonban, csontjait választott hazájában temették el.   

Egy Mercedes kisbuszra szálltunk fel és elindultunk a városba. Ezt az utat tíz évvel ezelőtt az Európai Unió építette –grátisz- az országnak, hogy biztosítsa az összeköttetést Dél -Afrika felé. Az út két sávos volt, de teljesen felesleges volt ez a szélesség, mert egész nap két, azaz két járművel találkoztunk összesen. Mivel a forgalom nem zavarta a buszt, 100-110 km-es sebességgel száguldottunk, egy ideig.

Az út második fele teljesen elhanyagolt állapotban volt. Fél-egy méteres kátyúkat kellett a busznak kerülgetnie, aztán eltűntek a kátyúk az úttal együtt és eltereltek minket egy földútra. A szép vörös afrikai földön lassan haladtunk.  20 km- másfél óra alatt. Így előkaptuk a fényképezőgépeket, hogy megörökítsük az afrikai vegetációt és reménykedtünk, hogy zsiráfot, orrszarvút is látunk. Az elefánt szó hallatára a bennszülöttek egyáltalán nem mosolyogtak, mondván, hogy az ormányos fellöki a buszunkat  vagy legalább komoly kárt tesz benne. Sajnos vagy szerencsére, ilyen kalandunk nem akadt. Láttunk viszont az út mentén termeszvárakat. Ezek jó egy méter magas, vörös, kéményszerű képződmények voltak. Ennyi volt az egész állatvilág. A növényzet is csalódást okozott, hiszen alig különbözött a mérsékelt övi vegetációtól, leszámítva azt a néhány fa nagyságú kaktuszfélét. 

Az út tizenegy óráig tartott, tehát technikai szüneteket kellett beiktatni. Ez azért volt probléma, mert ezen a hosszú úton egyetlen kis településféle volt, egy egyutcás „városka”, ahol igen nagy feltűnést keltettünk. Megálltunk a „főutcán”, és a WC felé tartottunk- a helyiek nagy röhögése közepette. Ez egy kulturált budi volt, nem büdös, szürke falú, világítás semmi. Résnyire hagytuk az ajtót, igyekeztünk nem hozzáérni a falakhoz. De volt olyan tanártársunk is, aki azt mondta, hogy ő képtelen ide bemenni, egyszerűen undorodik. Kávézó vagy presszó teljesen ismeretlen fogalmak. Láttunk olyan kis üzletet, ahol a tulajdonoson és egy vevőn kívül senki se fért be. Nem mertünk belépni, mert ahogy elhajtották a függönyt-ami ajtóként is funkcionált-csak a sötétség világított. Szerettük volna megnézni, hogy egyáltalán milyen egy üzlet. A félelmünk viszont erősebb volt, mint a kíváncsiság.

Maradt tehát a bokor WC.  Lányok jobbra, fiúk balra. Óvatosan letaposod a méteres pázsitfűféléket, nehogy egy kígyót, vagy csúszómászót magadra haragíts és amennyire csak lehet a magasból célzol. Nem árt az óvatosság.

Ez a kis epizód elég volt arra, hogy mindenki olyan kevés folyadékot vegyen magához, hogy estig kibírja megállás nélkül. 

Az út mentén időnként láttunk falvakat, néhány faágból összetákolt kunyhót, majd jóval távolabb a falutól kukoricaföldeket. 7-8 kunyhónál nem volt több egy helyen, de ezek sem alkottak rendszert. Vezetőink elmesélték, hogy ezekben a ”falvakban” gyakorlatilag semmi nincs: villany, kórház, iskola ismeretlen fogalmak. Ásott kút ott van, a falvaktól legalább 5 km-re, ahol az európaiak építkeztek és csináltak egy kutat. A reggeli menetrend, hogy a kislányok  (!)  elindulnak a kúthoz, kanna a fejükön, és legyalogolnak 10 km-t. Ezután mehetnek az ún. iskolába. Az egyik vezetőnk egy biológus volt, de ő sem értette meg a felháborodásunkat. Kérdésünkre, hogy miért nem a férfiak csinálják ezt a kimerítő munkát, egy vállrándítás volt a válasz. A másik oldalon meg panaszkodnak az analfabétizmusra, plakátokon figyelmeztetik a lányokat, hogy egy öntudatos nő  óvja testét a meggondolatlan szextől. De ha semmit nem tud a veszélyekről, ha nem tanult, többszörösen kiszolgáltatott.

Ez a jelenet egyáltalán nem volt szinkronban azzal, hogy küldöttségünket fogadta az államelnök, és az oktatási- és egészségügyi miniszter. A miniszterelnök majdnem három órán keresztül –nagyon kedvesen- válaszolgatott a diákok kérdéseire, majd a tanárokat külön is fogadták. Ezen a fogadáson elhangzott, hogy Zambiának nincs elég tanult embere, tanárhiány van és még hasonló problémákat mondtak el. Közben kiderült, hogy az ország nem szerepel a világhálón, ahol önkénteseket lehetne keresni, ahol ezek az igények megjelenhetnének és ahol segítséget lehetne kapni.

Lehetőség volt személyes beszélgetésre is. Itt néhányan ajánlkoztunk, hogy mi szívesen jövünk és dolgozunk.  Megállapodtam az oktatási miniszterrel, hogy elkészítek egy oktatási anyagot, járványügyi felügyelő és egy családlátogatási tanácsadó feladatokat ellátó képzésre. Többszöri levélváltás, megállapodás után én ezt meg is csináltam. Ez elméleti és gyakorlati tennivalókból álló tananyag lett volna, kifejezetten a zambiai viszonyokra. Miután a végső változatot elküldtem, vártam a választ. Legalább annyit, hogy köszönöm, de most mégsem alkalmas.

Nem plakátokon kellene óvnia a fiatal lányokat, hiszen egy részük még el sem tudja olvasni azt!

Végül este 9 órakor megérkeztünk Livingstone városba. Lekanyarodtunk a főútról és üde zöld, öntözött  pázsiton legelésző impalák, prüszkölő zebrák és ugrándozó majmok között  érkeztünk meg a Zambezi Sun szállodában. Légkondicionált szobában, egyedi díszítés, afrikai állatrajzok díszítették a falakat. Minden szobához fürdőszoba és erkély is tartozott.

 Másnap reggel kinyitom a teraszajtót és készülődöm a fürdőszobában, amikor valami halk zajra – Éva kosztümben - megfordulok és földbe gyökerezik a lábam: egy majom a szobámban az erkélyajtó melletti asztalkán levő tea bagek között válogat. Eltelt  néhány másodperc, amíg hang jött ki a torkomból. Ráordítok, hogy takarodj.

De milyen furcsa az ember. Azon gondolkoztam, hogy magyarul vagy angolul ordítsak. Értelmetlen az egész kérdés. Ma sem értem, és nem tudom megmagyarázni.

Majmom, nyugodtan rám nézett, kivárt néhány másodpercet, még válogatott egy kicsit a teák és cukor tasakok között, aztán kiugrott. Rohantam az ajtóhoz és bezártam. Egy öt cm-es felirat figyelmeztetett, hogy tartsuk zárva az erkélyajtót a moszkitók és egyéb állatok miatt. Egyéb állatok-milyen egyszerűen fogalmaznak. Legközelebb mindent elolvasok, amit a szállodában találok.

Ezután kicsit lehiggadva indulok reggelizni. Ez sem olyan egyszerű, mert majmok mindenütt vannak és ugrálnak körülötted, akár 2-3 m-re is megközelítenek. De jön a segítség. Pincérnek látszó fiatal emberek parittyával a kézben ijesztgetik az állatokat. ( A zebrák és az impalák elhúzódtak az utunkból, de szemtelen „rokonaink” igen bátraknak bizonyultak.)

Addig elég idő van, hogy az ebédlőbe érjek és természetesen minden kollégámnak azonnal elmesélem a történetet, mindenkinek van valami hozzáfűznivalója, hogy milyen szerencsés vagy, de izgalmas stb. Reggelizni kezdünk és az egyik kolléga tojásrántottát rendelt. A harmadik falatnál egy majom a villáról lekapta a falatot és villámsebesen továbblendült. Jót nevettünk és új reggelit rendeltünk.

Reggeli után az egész társaságot a szálloda előtt dzsippek várták és elindultunk a városba. Először a Livingstone múzeumba mentünk, majd rövid városnézés következett. A nap legizgalmasabb pontja a mennydörgő füstnek nevezett Viktória vízesés megtekintése volt.

Valójában, a szálloda a vízesés mellett épült, egy pár perces sétával elértük a kiindulási pontot. Mindenki bokáig érő vastag, vízálló köpenyt kapott és figyelmezettek minket, hogy jól zárjuk el a fényképezőgépet. No, de akkor, hogy fényképezünk? Nem értettük. Különben sem fürödni fogunk!

A Zambezi, ami táplálja a vízesést, Afrika negyedik leghosszabb folyója- a Nílus, a Kongó és a Niger folyók után. Először csak gyors sodrású a folyó, de ahogy közeledik a zuhataghoz, rettenetesen felgyorsul az áramlás, majd 60 -100 méter magasságból ömlik le a víz. A levegő páratartalma olyan nagy, hogy időnként alig látunk mást, mint „gomolygó levegőt”. De ahogy haladunk a vízesés mentén, ömlik a lezúduló vízből származó „eső”. Kapkodjuk a fejünket, hogy nézzük ezt a csodát, és nézünk a lábunk elé is, mert próbálunk egyensúlyozni az időnként nagy lapos kövekkel tarkított ösvényen. Érdekes módon a helyieknek nem jutott eszébe, hogy kialakítsanak egy gyalogösvényt a turisták számára. Meghagyták a természetet olyannak, amilyennek kialakult. Igaz, kísérőket biztosítottak a csoportnak, akik figyelmeztettek, hogy merre lépjünk, vagy éppenséggel odaálltak a meredek szakaszoknál a meredély szélére, hogy bele ne pottyanjunk a vízbe. Egy – egy ilyen pillanatban, rendesen leizzadtam, mert a cipőm, ami teljesen átázott, kissé csúszós talpú volt. Néhány kollégám teljesen megszabadult a lábbelijétől, mondván, biztonságosabban tud  mezítláb menni. Szerencsére volt egy –két kilátószerű építmény, ahonnan fényképezni tudtunk.

Így aztán mindenki ugyanolyan fotókat készítette, mert máshol valóban nem mertük elővenni a fényképezőgépeket.

Az a szerencse, hogy más szögből is lefotózzák a vízesést, a csoporttal tartó kb. 40 újságírónak adatott meg. Minden résztvevő országból jött egy újságíró is- kivéve Magyarországról- akik helikopterről nézhették meg a vízesést. Mint utóbb megtudtuk, néhány perces riportban számoltak be erről a fontos, kapcsolatteremtő útról a helyi csatornákon és a médiában.

Aznap délután volt egy kalandom.

Vacsora előtt sétálni indultam a szálloda parkjában. Átmentem egy kis mesterséges tó hídján, melyet a szálloda parkjába telepítettek és figyeltem, ahogy a pincérek készülődnek az esti partyra de az egyik szemem mindig a majmokat figyelte. Egy természetes tóhoz érkeztem, aminek a közepén egy felirat figyelmeztetett: „Beware of crocodile”. Na ne. Itt a szálloda területén, akár egy krokodillal is összetalálkozhatok?!  Körbenéztem de senki nem volt a közelben Átfutott az agyamon, amit az egyetemen tanultam:  a krokodil egy tökéletes ragadozó, már évmilliók óta él itt a Földön. Ez a rémület olyan rángásba hozta az izmaimat, hogy elképesztő sebességre felgyorsulva rohantam a recepcióra. Gyönyörű látvány:rohan egy középkorú fehér nő, mellette  és körülötte sikoltoznak s ugrálnak a majmok.

Kérdezem a recepcióst, hogy tényleg lehetséges itt- egy négy csillagos szállodában-krokodil? Halál nyugodt választ kapok: még egyetlenegy turistát sem bántottak. (és nem turistát?).

Este, kicsinyes bosszútól vezérelve, krokodilfasírtot kóstoltam.

Utunk lassan a vége felé közeledett, de hátra volt még egy hagyományos, skanzennek is mondhatnám, zambiai falu látogatása. Ismét dzsipbe szálltunk és körülbelül két óráig szenvedtünk egy földúton, míg elértük a falut. Útközben semmilyen települést nem láttunk, csak egyszer álltunk meg egy majomkenyérfánál, ami Livingstone korában találkozó helye volt kereskedőknek, misszionáriusoknak és csempészeknek. A mondás szerint a baobabfa sokat gyötörte a föld szellemét, hogy tegye őt a föld legszebb fájává. Megelégelte ezt a föld ura, kirántotta a fát a földből és fordítva dugta vissza.

Ezért aztán a száraz évszakban, tényleg úgy néz ki, mintha össze-vissza meredeznének az ég felé a csupasz ágai. A termékeny időszakban viszont ízletes termésével hívogatja, nemcsak az elefántokat, hanem az embereket is. A bennszülöttek szent fának tartják. A fa törzsében óriási mennyiségű vizet képes tárolni, ami ezen a kontinensen egyértelműen az életet jelenti.

(Nemrég hallottam, hogy egy brit cég „felfedezte”, hogy milyen jó a baobabfa termése és egy  müzli szeletet akarnak ezzel feljavítani. Azt a keveset is kell venni az afrikaitól, ami megterem? Csak azért, hogy egy huszonötödik müzli szeletről mondhassuk, hogy természetes összetevők vannak benne? Ennyire undorító a pénz hatalma?)

Megérkeztünk a faluba, ahol természetesen az egész falu kinn állt, az emberek mosolyogtak, a gyerekek cigánykereket vetettek, csakhogy felhívják magukra a figyelmet. Sejtettük, de még nem voltunk biztosak benne, hogy mi most számukra két lábon járó pénztárca vagyunk. Miután végigmutogatták a faágakból, sásból álló „házacskáikat”, elvezettek minket az úgynevezett piacra. Ez maga volt a gyönyörűség. Fából faragott, vízilovak, zsiráfok, maszkok, tálak. Néhány cm-estől, két méteresig terjedő méretben szobrok. A koreográfia itt is ugyanaz, mint a fővárosban, azzal a különbséggel. hogy el is mondták, hogy nekik ez az egyetlen pénzkeresetük. Persze mindnyájan vásároltunk és természetesen alkudtunk. Bevallom, én hamarabb meguntam és szégyelltem is magam, mert állandóan az volt az eszembe, hogy nekem néhány dollár nem olyan nagy veszteség, viszont az árusnak talán egy egész hónapra is elég. Bár méregbe gurultam, amikor az egyik árus meglátva a tollamat, azt mondta, hogy adjam oda a gyerekének, mert kell az iskolába. A kérdésre, hogy hol van itt iskola, nem tudott válaszolni. Adott a tollért viszont egy kicsi fekvő zebra szobrot. Szegény nem tudhatta, hogy ez egy egyszer használatos toll volt.

Ez volt az utolsó élményünk Zambiában, mert másnap Johannesburgon keresztül indultunk Londonba. Csodálatos a johannesburgi repülőtér. Hatalmas, elegáns, európai és afrikai egyszerre. Az üzletek, mint bárhol a világon tele vannak luxuscikkekkel, parfümillattal, gazdagsággal. A legnagyobb forgalma azonban az afrikai árukat kínáló boltnak van. A szobrok, a tálak, a maszkok óriási választéka ejti zavarba a vásárlót. Itt is vettünk még valamit, mert nem bírunk elszakadni ezektől a tárgyaktól.

Tizenkét órás út következik. Miután minden utas elfoglalja a helyét, a légiutas kísérő végigfújta az egész utasteret egy szúnyogirtó sprayjel.  A légkondi még nincs bekapcsolva, így tehát mélyen letüdőzzük az orvostudomány  eme vívmányát. Remélhetőleg a szúnyog is kimúlik majd.          

írta: Borsányi Kata