Afrika folyói - a Nílus

Afrika folyói

A most induló sorozatunk az afrikai kontinens legnagyobb folyóiról szól, amelyek meghatározzák egy nép életét, mezőgazdaságát, kultúráját, miközben birodalmak és országok tűnnek el és születnek, fáraók és császárok dinasztiái váltogatták egymást, emberek milliói esőért imádkoznak, vagy éppen vitatkoznak azon, hogy ki mennyi vizet használhat fel a területén hömpölygő folyóból.

Az afrikai kontinenst körbe veszik az óceánok és tengerek, de a folyók és a tavak egyenlőtlenül oszlanak el, így vannak olyan területek, amelyeknek nincs állandó folyóvizük. Csaknem minden nagyobb folyó az északi és a déli szélesség 15. foka közé esik, egyedül az Orange folyó a kivétel.

Az öt nagy folyó, ami meghatározza a kontinens vízrajzát: a Nílus, a Kongó, a Niger, a Zambezi és az Orange.

Nézzük sorra ezeket a folyókat és a hozzájuk kapcsolódó vízügyi problémákat.

A NÍLUS

A föld leghosszabb folyója a 6850 km hosszúságú Nílus, amelynek két mellékfolyója van, a Fehér Nílus, amely a ruandai Nyunguve erdőből ered egy iszapos kis lyukból. Ez azért érdekes, mert évezredeken át kutatták a folyó eredetét. Ó- Egyiptom papjai azt hirdették, hogy a Nílus forrása az a könnycsepp, amely Ízisz istennő szeméből hullott a földre, amikor férjét és testvérét, Ozíriszt siratta. Hódolva a folyó isteneinek szép szüzeket áldoztak minden évben a folyónak, ami meg is „hálálta”a gyönyörű ajándékot. Termékeny iszaprétegeket hagyott maga után, amit az egyiptomiak „fekete földnek” neveztek el. Ez a föld teljes mértékben kielégítette az emberek mindennapi szükségleteit: gabonát biztosított a kenyérhez, lótuszvirágot a parfümkészítéshez és az iszap ásványi anyagaiból nőttek a papiruszsás szárai.

A folyó pontos eredetét 2005- ben egy brit-új zélandi tudós csoport állapította meg.

A másik mellékfolyó az etiópiai Tana tóból eredő Kék Nílus, amely egyesül a Fehér ággal és együtt törik át a Szaharát majd egy széles deltával ömlenek a Földközi tengerbe.

Eddig minden idillinek tűnik vízügyi szempontból.

A Nílus (vízgyűjtő területeivel együtt) 11 országon folyik keresztül: Dél-Szudán, Szudán, Burundi, Ruanda, Kongói Demokratikus Köztársaság, Tanzánia, Etiópia, Uganda, Egyiptom, Eritrea és Kenya. Ebből adódnak problémák. Minden országnak szüksége van vízre és csakis a Nílusból tudják fedezni szükségleteiket. A gyarmati időkben Nagy Britannia és Egyiptom 1929-ben megállapodást kötöttek, amely kimondja, hogy Egyiptomot illet meg minden jog, ami a víz felhasználására vonatkozik. A fent említett országok azzal érvelnek, hogy ez a megállapodás még a gyarmati időkben született, tehát a mai viszonyok között nem érvényes. Született ugyan egy későbbi egyezmény is, amely kimondja, hogy a Nílus vizének 85 %-a Egyiptomot illeti. Ebben nagy Britannia és Egyiptom ismét megállapodott, kifelejtve vagy inkább kizárva azokat az országokat, amelyek területén átfolyik a nagy folyó. Látható, hogy a melegedő klíma, a kevesebb csapadék, a rohamosan növekvő afrikai lakosság nagyobb vízigénye, valamint a folyó túlhasználtsága megoldhatatlan problémákhoz vezet. 

A deltához közeledve ez a probléma egyre inkább szembe tűnik. A helyzet az Asszuáni-főgát 1970-es megépítésével kezdett rohamos ütemben romlani. A gát ugyan kiszámíthatóbbá tette a folyó vízszintjét, megszüntetve az áradásokat, de ezzel pont azt az előnyét vette el, amitől az Ókori Egyiptomi kultúra kialakulhatott. A korábbi buja növényzet lassan visszahúzódik, a termőföld elmocsarasodik, lassan művelhetetlenné válik. Ez, valamint a növekvő víz-szennyezés fokozatosan tarthatatlan állapotokat idéz elő. Az egyiptomi kormányzat nagyszabású projekteket tervez indítani, melynek keretében közel hétmillió embert telepítenének át a járványok sújtotta partvidékről.

Az Egyiptomra helyeződő egyre jobban növekvő nyomást csak súlyosbítja, hogy a környező országok (elsősorban Etiópia, Eritrea Szudán és Líbia) is szeretnék a lehető legnagyobb részt kihasítani a Nílus nevű tortából. Tényleges fegyveres konfliktus még nem történt az országok között, de Anvar Szadat egykori egyiptomi elnök már 1979-ben kijelentette, hogy országa a jövőben egyetlen okból fog háborút indítani: ha a területük vízellátását veszélyben érzi. Azóta több ízben fenyegették meg Líbiát és Szudánt, hogy készek fegyveresen is beavatkozni, amennyiben saját folyó-szabályozási projektjüket véghezviszik. Egyes titkosszolgálati jelentések szerint Kairónak kész haditervei vannak Líbia és Észak-Szudán elfoglalására. Ahogy az idő telik, a helyzet egyre romlik, a feszültség pedig nő a Nílus-partján. A békés együttműködés még várat magára, ez pedig egyre inkább realizálja azt a vészterhes jóslatot, miszerint a 21. század háborúit már nem földért vagy olajért fogják vívni, hanem a vízért.

A konfliktusforrás - egy épülő gát Etiópiában

Természetesen vannak kísérletek a kooperációra is. 1997-óta hatékonyan működik a Nílus-medence Kezdeményezés (NBI) névre keresztelt fórum, melynek minden part menti ország tagja Eritreán kívül. A cél, a Nílus vizének hatékonyabb, fenntartható hasznosítása a regionális partnerkapcsolatok fejlesztése érdekében. 1999 februárjában Dar es Salaam-ban indult útjára Nílus-medence Államainak Vízügyekért Felelős Miniszter Tanácsa (Nile-COM) ami később a világbank támogatásával titkárságot nyitott az ugandai Entebbében. A politikai, gazdasági egyeztetések és döntések gyakorlati megvalósításáért a szintén 2002-ben nyitott Technikai Együttműködési Bizottság (TECCONILE) felelős.

írta: Borsányi Kata

szerkesztette: Babinszki Péter