Nővéremmel egyik délelőtt motorcsónakba ültünk, és elvittek minket egy közeli korallzátonyhoz, hogy snorkelezzünk. (Könnyűbúvárkodás) Dagály idején indultunk, és az óceán nagyon hullámzott, ami eleinte szórakoztató volt az apró csónakban, azonban idővel kissé ijesztőek lettek a magas, tarajos hullámok, amelyek néha méretesebbek voltak a csónaknál, így becsapott a víz a belsejébe. Miközben küzdöttünk a hullámokkal felbukkant egy csapat delfin. Körülöttünk ugráltak, élvezték a nagy hullámokat. Egy ideig követtük őket, majd a minket kísérő férfi mondta, hogy ugorjunk be, ússzunk. Társa olyan helyzetbe irányította a csónakot, hogy keresztezzük a delfinek útját, és ő pedig már ugrott is a vízbe. Így nekünk nővéremmel nem volt sok időnk azon aggódni, hogy túl nagyok a hullámok, felvettük a maszkot és ugrottunk mi is.
A következő pillanatban pedig körülbelül 20 delfint láttunk meg alattunk nagyjából két méterre úszni. Gyönyörűek voltak. Lehetett látni igazán kicsi, még fiatal delfineket is a nagyobb társaik között. Pár percig volt részünk ebben a lélegzetelállító élményben, aztán végül eltűntek az óceán mélységében. Megható volt ezeket a csodás, intelligens állatokat ennyire közelről, a saját, természetes élőhelyükön látni. Ők ide tartoznak, a végtelen óceánba, és igazán megtiszteltek minket azzal, hogy megmutatták magukat nekünk.
Miután visszaszálltunk a csónakba, rövid időn belül megérkeztünk a Mnemba szigetnél lévő korallzátonyhoz, ahol bő egy órát úsztunk. Itt már eltűntek a nagy hullámok, és a víz gyönyörű tiszta volt, kedvezett a snorkelezésnek. A korall mindenféle formában, és többek között sárga, kék, rózsaszín színekben káprázott. Láttunk kisebb méretű polipot, rengeteg kagylót és tengeri csillagot, kisebb-nagyobb színes halakat. A mai napig hatalmas mosollyal gondolok vissza erre a pár órára, eddigi legkedvesebb snorkeles élményem volt.
Zanzibár gyöngyszeme az India-óceánnak, szerintem sokan élnénk ilyen környezetben, ilyen élővilággal körülvéve. Azonban mikor lemegy a Nap, szinte teljes sötétségbe borul. A part menti szállodákból kiszűrődik valamennyi fény, de a helyi házak legtöbbje teljesen sötét. Nincs áram. Az itt élők számára az áram bevezetése elérhetetlen luxusnak számít. Kétszáz dollárba kerül. A helyiek átlagos napi keresete kevesebb, mint egy dollár. Nem tudják kifizetni, szóval alkalmazkodnak, beletörődnek.
Miután kaptunk egy kis ízelítőt Zanzibáron az afrikai vendégszeretetből, meg persze a ‘Hakuna Matata’-ból, tovább indultunk Arushába, hogy megkezdjük a szafarit. Szinte minden este máshol aludtunk, folyamatosan úton voltunk. A szállásunk felváltva volt sátorban vagy lodgeban, de mindig a nemzeti parkon belül.
A sátrak komfortosak voltak, még melegvizünk is volt a zuhanyzáshoz, ami aztán tényleg luxusnak számít a szavanna közepén. Este lehetett állathangokat észlelni; többször is hallottuk, ahogy valami a sátor mellett falatozik a zöld növényből, de nem mertünk kimenni megnézni, hogy mi lehet az. Azonban naplemente előtt is látni állatokat igen közel a sátrakhoz. Gazellákkal rendszeresen találkoztunk, de volt olyan eset is, hogy zsiráfok sétálgattak békésen a környéken.
Napközben pedig az autóból figyelhettük az állatokat. Tanzániában csak a kijelölt utakon lehet az autóval menni, nem szabad azokról letérni. Ez nincs mindenhol így, de számomra ez a szimpatikus, mert így biztosítva van az állatok nyugalma, tiszteletben van tartva a területük. Sok zebra, gnú és gazella volt, ők általában együtt legelésztek, pihentek. Érdekes volt látni, hogy amint feltűnt a növényevők között egy oroszlán, akkor az állatok megfagytak, és feszülten figyelték minden mozdulatát, fejükkel egyszerre követték. Próbálták eldönteni, hogy kezdjenek-e menekülni, vagy egyelőre biztonságban vannak. Ekkor volt érezhető igazán, hogy az oroszlán tényleg az állatok királya.
Szerencsére meg se tudom számolni, hány oroszlánt láttunk, ez valószínűleg annak tudható be, hogy Tanzániában található a 40%-uk. Általában lustálkodtak, vagy ráérősen sétálgattak. Napközben jellemzően nem vadásznak, inkább keresnek egy hűvös helyet, ahol megbújhatnak. Ilyen körülmények között akadtunk rá egy nőstényre kölykeivel. Elég közelről láthattuk őket, a kicsik nagyon édesek voltak. Reméljük azóta már erős, méltóságteljes felnőttekké váltak.
Oroszlánokon kívül elefántokkal is találkoztunk, volt, hogy egy egész csorda haladt át előttünk az úton. Ezek a gyengéd óriások közel állnak a szívemhez, elképesztő az intelligenciájuk, szociális érzékenységük.
Kétszer láttunk gepárdot is, gyönyörű a szőrük mintázata, nagyon elegáns állatok számomra.
Volt szerencsénk még vizilovakat, majmokat, hiénákat, bivalyokat, zsiráfokat is megfigyelni. Azonban se orrszarvút, se leopárdot nem láttunk a kilenc nap alatt egyik nemzeti parkban sem. Ez azért szomorú mert sajnos ezek az állatok veszélyezettetek, főleg az orrszarvú. Nagyon kevés él már belőlük, és igyekeznek vigyázni rájuk. A túravezetőnk azt mondta, hogy a parkokban azok az útvonalak, ahol rendszerint lehet látni orrszarvúakat, le voltak zárva az autók számára. Valószínűleg plusz nyugalmat szerettek volna biztosítani az állatoknak. Mindenesetre meghatározó élmény volt betekinteni ezeknek a vadállatoknak az otthonába, a végtelen szavannába.
Az eltöltött idő alatt három helyi törzs életébe is betekinthettünk. Tanzániában egyébként a mai napig sok különböző törzs él, ezek közül a leghíresebbek a maszájok, akik a legendák szerint egyedüliként voltak képesek harcias természetükkel és nyilaikkal megvédeni magukat és állataikat az oroszlánoktól. Azonban létszámuk a többi törzshöz képest elenyésző. Manapság már sok maszáj falu hagyatkozik a turisták által nyújtott lehetőségekre, pénzt keresnek. Ebből aztán ruhákat vesznek és különböző apró dolgokat, amik megkönnyítik az életüket, de a hagyományaikat és a nomád életmódot megtartották.
A turisták által kevésbé ismert törzs a vadászó, gyűjtögető hadzabe. Egyike azoknak az utolsó törzseknek, amelyek hűek maradtak a gyökereikhez. A tömegtől és a turizmust elkerülhetetlenül követő globalizációtól távol léteznek, és lényegében olyan formában ahogy mindig is tették. A férfiak általában vadásznak, míg a nők gyümölcsöket, bogyókat, gyökereket gyűjtenek. Az Eyasi tó környékén élnek elszigetelve, és folyamatosan csökkenő számmal. Azonban esetenként kereskednek a dakota törzzsel, akik különböző fémeket munkálnak meg. Többek között ékszert készítenek belőle meg nyílhegyeket, és egy részét pedig húsért cserébe eladják a vadászó hadzabeknak. Együtt tudnak működni a túlélésért.
A két hét alatt részünk volt lenyűgöző természeti jelenségekben és magával ragadó kultúrában. Az itteni embereknek nem jutott sok az anyagi jólétből, de nagyon megbecsülik azt, ami van. Amikor hazaút előtt Arushában sétálgattunk, rengeteg őszinte mosolyt kaptunk idegenektől, többen is megkérdezték, hogy tudnak-e valamiben segíteni, hova szeretnénk eljutni. De olyan is volt, hogy egy férfi egy ideig csatlakozott hozzánk, csak azért, hogy beszélgessünk. Tanzániában túlárad a vendégszeretet, az ember folyamatosan azt érzi, hogy jó itt lenni.
Egy ilyen út után hazaérni olyan volt, mintha most látnám először Magyarországot. Sokkal jobban lenyűgöztek a nagy zöld fák, a Duna hömpölygő vize. Ez a két hét perspektívába helyezte azokat a mindennapi dolgokat, amiket alapvetőnek tartunk. Hirtelen a csapvíz lett a legfinomabb szomjoltó.
Tanzánia nem csak az itt töltött idő alatt gyarapítja az embert, hanem a tapasztalatok által a későbbi mindennapi életünket is befolyásolja. Ittlétünk alatt igyekezzünk magunkba zárni egy-egy darabot minden naplementéből, meleg mosolyból, kedves szóból és garantáltan gazdagabban megyünk haza.
Írta: Csépke Bella
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése