2019. június 26., szerda

Gyuris Kata kongói beszámolója


"Terepgyakorlaton Kongóban" :)


Még mindig nehéz összeszedni és rendszerezni azt a rengeteg élményt, ami Kinshasában ért engem, de azért megpróbálom. J

Először is Mama Alphonsine-ról és a családjáról szeretnék írni. Bár csak nagyon rövid időnk jutott egymás megismerésére, mégis mély nyomott hagyott bennem az a változás, amit az ismeretségünk alatt észrevettem rajta és magunkon is. Az önkénteseknek és a családnak is időre volt szüksége ahhoz, hogy kicsit feloldódjunk egymás társaságában, illetve ők is és mi is megszokjuk az új helyzetet, környezetet. Viszont tényleg túlzás nélkül állíthatom, hogy Mama Alphonsine-on napról napra látszódott, hogy egyre jobban elhiszi: most talán tényleg jobbra fordul a sorsuk, tényleg el fog készülni a ház és az övék lesz. Egyre többször láttuk mosolyogni, illetve azt is megfigyelhettük, hogy különböző élethelyzetekben hogyan viselkedik.

Láttuk az unokáiról gondoskodni, láttuk ahogy beletanul a használt ruhák árusításába és egyre keményebben alkudozik, illetve különösen szerencsésnek érzem magam, hogy hosszabban beszélgethettem vele franciául a jövőbeli terveiről és arról, hogy mire lesz majd érdemes odafigyelnie a hirtelen nyakába szakadt pénzzel kapcsolatban.




Viszoki Dávid, az önkéntes csapat egyik tagja és nem mellesleg pénzügyi szakember, összeszedett jó néhány hasznos tippet Mama Alphonsine-nak, amiket még a hazautazásunk előtt gyorsan átbeszéltünk (ezen az alkalmon én voltam Dávid francia tolmácsa). Ebben a kicsit nyugodtabb közegben kiderült, hogy Mama Alphonsine remekül beszél franciául, sőt, a legtöbb potenciális problémára és veszélyre ő is rálát, nagyon is tisztában van azzal, hogy a hirtelen érkezett segítség egyszerre lehet hatalmas lehetőség és veszélyforrás is. Őszintén remélem, hogy a megváltozott élethelyzet lassan az önbecsülését is visszaadja neki. Én pedig hálás vagyok Dávidnak, mert rengeteget tanultam tőle arról, hogy mennyire más dimenzióban kell gondolkodnunk a befektetési, pénzspórolási lehetőségekről a fejlődő világban.

Először azt is fájdalmas volt látni, hogy a gyerekek soha semmire nem panaszkodnak, ha órákig kell várni, szó nélkül várnak, akkor is, ha éhesek vagy szomjasak, a kicsi kétéves Consolat pedig még maláriásan-lázasan sem adott ki egy hangot sem. Sajnos hozzászokhattak már, hogy felesleges kérni vagy panaszkodni, mert úgysem tud senki segíteni a problémájukon. Aztán lassan-lassan megnyíltak, játszottak önfeledten az önkéntesek által hozott játékokkal, ugróiskoláztak és néhány nap után már mertek kérni vizet is, ha szomjasak voltak. Nyilván ők még nem érzik át teljesen, hogy mi a jelentősége ennek a frissen felépült háznak, de őszintén remélem, hogy egészségesebben nőhetnek fel és szép sorjában mindegyikük eljut  majd iskolába. Mert ez hosszú távon jobb életet tesz lehetővé nekik.

A családdal való találkozáson kívül nagy élmény volt eljutni az Alapítvány által fenntartott iskolába és árvaházba is, hiszen mindkettőről nagyon sokat hallottam már. Egy napot töltöttünk itt, az alsós diákok rövid műsorral készültek a megérkezésünkkor, majd pedig megnézhettük, hogy milyen termekben, milyen körülmények között tanulnak a gyerekek.

Az iskola alapvetően egy nagyon zajos, életvidám hely, hiszen sem zárható ajtó, sem pedig zárható ablakok nincsenek az osztálytermekben, ezért szinte együtt tanulnak a különböző osztályok. Örülök, hogy tudtunk beszélgetni a tanárokkal is, illetve az árvaházban Papa Raphaellel, aki nem csak az árvaház vezetője, hanem az iskolás és az árva gyerekek lelki pásztora is. Fontos tapasztalat volt, hogy bár az Alapítvány tevékenysége alapvetően a gyerekek támogatására és az iskola fenntartására irányul, az iskola dolgozói - akiket egyébként nagy gonddal kiválogatott az Alapítvány és akik valóban nagyon elkötelezettek - szintén nehéz körülmények között élnek, még ha a gyerekekkel ellentétben a megélhetésük és a hátországuk valamennyire biztosított is.



Az iskolához vezető utca viszonylag meredek és rengeteg kinshasai utcához hasonlóan szinte bokáig kell gázolni a szemétben, vagy legalábbis nagyon ügyesen kell manőverezni, hogy ne merüljünk el benne. Ez egyébként Kinshasa egész városképére igaz, mindenhol elborítja az utcákat a szemét. Talán az egyetlen városrész, ahol ez nem így van, az elit Gombe negyed, ahol nagyrészt diplomaták és felső középosztálybeli vagy annál is gazdagabb kongóiak és külföldiek élnek. 

Első látásra (és talán sokadikra is) döbbenetes látvány ez a rengeteg szemét, valamint az utca közepén a szemétdombokon kapirgáló állatok. Aztán ha közelebbről megnézi az ember ezeket a szemétkupacokat, könnyen észre lehet venni, hogy a rengeteg szemét többsége üres vizes flakon, illetve vizes zacskó, hiszen gyakorlatilag csak így lehet iható vízhez jutni. Nyilvános helyen elhelyezett szemeteseket pedig nem nagyon látni Kinshasa utcáin, sem pedig táskával vagy hátizsákkal közlekedő helyieket, hiszen a legkönnyebben úgy tudják védeni az értékeiket, ha minél közelebb tartják azokat magukhoz, zsebben vagy valahol a ruha fodraiban elrejtve. Ez pedig mindjárt más megvilágításba helyezi a szemetelés kérdését is. A legmegdöbbentőbb talán mégis az, hogy milyen hamar természetessé válik ez a látvány, mintha tényleg szerves része lenne Kinshasa városképének.



A legtöbb városban komoly különbségek vannak lakhatási körülmények tekintetében, de Kinshasában mintha összeérne két ellentétes világ. Ez halmozottan jelen volt Pakadjumában, a nyomornegyedben, amelyet meglátogatott a csapat. Mindig sokkoló ilyen kilátástalan szegénységet látni, de leginkább az maradt meg bennem, hogy ebben a reménytelenségben már nem is lehet szempont az emberi méltóság megőrzése, mert egyszerűen nem prioritás. Magyarországon is többször találkoztam már az utcán dolgukat végző hajléktalanokkal, akiket már az sem érdekelt, hogy ki látja őket és ki nem, de azért tisztán emlékszem, hogy Pakadjumában milyen gyorsan rebbentek szét és bújtak el a nyílt utcán az egyébként meztelenül fürdő gyerekek és felnőttek, amikor megláttak minket. Ezután megdöbbentő különbség látni a Gombe negyed európai mércével nézve is gyönyörű újépítésű házait. Talán egyébként ez Kongó és Kinshasa legérdekesebb és egyben legijesztőbb vonása is: az az elképesztő szakadék, ami a város és az ország különböző részei között húzódik.


Doktori kutatásomban foglalkozom afrikai városok irodalmi ábrázolásaival is, így amikor eljutok egy-egy ilyen helyre, mindig kicsit úgy érzem, mintha terepgyakorlaton lennék. Kinshasa sok szempontból hasonlít az általam eddig megismert afrikai nagyvárosokra (Johannesburg, Fokváros, Durban, Kigali, Bulawayo), de egyben különleges is. Hasonlóság, hogy ezekben a városokban is szinte hihetetlen különbség van egy-egy városrész életminősége, életkilátásai között, ugyanakkor Kinshasában feltűnő az is, hogy mindenki mindig csinál valamit. A belvárosban szinte lehetetlen közlekedni, hosszú kilométereken keresztül állnak a dugók, mert mindenki igyekszik valahova. Az utak mentén sorakoznak az árusok, némelyiknek egészen komoly kis bódéja van, de van aki csak egy apró műanyag asztallal ül ki és próbálja eladni a portékáját. Mindenki árul valamit, amiből megélni ugyan csak nehezen lehet, de mégis valamiféle megoldást jelent az egyébként kilátástalan munkanélküliségben.

Egyszer Pécsett egy Afrikával foglalkozó konferencián hallottam egy magyar kutató előadását, mely a kenyai Kiberáról, a világ egyik legnagyobb nyomornegyedéről szólt. Az előadó elmondta, hogy milyen napi problémákkal kell szembenézniük a helyieknek és milyen nehéz sorsuk van. Az előadás után egy zimbabwei férfi felállt és amellett kezdett érvelni, hogy éppen itt az ideje egy perspektívaváltásnak: mi lenne, ha nem (csupán) szánakozással és elborzadva néznénk ezekre az emberekre és az élethelyzetükre, hanem elismernénk, hogy Kibera létezése valójában egy rettenetesen nehéz szituációra adott, jelen pillanatban elérhető legjobb válasz. Hiszen a kiberai lakosok rengeteget dolgoztak azért, hogy Nairobiba költözésük után felépítsenek maguknak egy viszonylag élhető életet, még ha ez a mi sztenderdjeink szerint nem is tűnik annak. 




Kinshasával és a misszióval kapcsolatban is úgy érzem, hogy bár hosszú távú célként azon kell dolgoznunk, hogy a lakhatási egyenlőség megvalósuljon és mindenkinek alanyi jogon járjon a lakhatási biztonság, mindaddig, amíg ez nem így van, el kell ismernünk, hogy a fejlődő országok lakosai a nehéz körülmények ellenére is az adott helyzetben elérhető legtöbbet próbálják kihozni a lakhatás kérdéséből, még akkor is, ha mi csak hullámpalából vagy alumíniumból összetákolt bádogvárosokat látunk.



Írta: Gyuris Kata

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése