Önkéntes misszió 2021 szeptember - 2022 január

2021 szeptemberében az Afrikáért Alapítvány eddigi történetének egyik legnagyobb önkéntes misszióját kezdte meg. A Hungary Helps program segítségével megépítettük a College Othniel iskola emeletét, számítógépeket és varrógépeket vásároltunk a diákoknak és összesen 12 szakmai önkéntest küldünk Kongóba a több hónapos megbízás keretében. A feladatuk, hogy feltérképezzék a helyi tanárokkal és egyéb szakemberekkel együttműködve az oktatás és a tanulás legnagyobb kihívásait és fejlesszék az iskola működését.

Tudásuk hatalmas értéket képvisel a misszióban. Szaktudásuknak köszönhetően a kongói diákok és tanárok egyaránt fontos és hasznos ismeretekkel gyarapodhatnak a kiküldetés során. Ismerkedjünk meg most az első hat önkéntessel, akik jelenleg Kinshasában vannak:

Csizmadia Anna, gyógypedagógus, angoltanár, Magyarországon is egy alapítványi iskolában dolgozik: “Feladatom a gyermekek képességeinek és tanulási igényeinek felmérése, egyénre szabott oktatási tervek kidolgozása, valamint folyamatos együttműködés a szülőkkel, illetve a pedagógus munkatársakkal. Részt veszek az új tantervek kidolgozásában, az iskolát érintő kutatások irányításában és az iskolairányításra vonatkozó szabályok meghatározásában.”  Több éves szakmai tapasztalata mellett Afrika sem új terep számára: “2020-ban önkéntesként voltam kint Tanzániában, Arushában egy Kyosei Képzési Központ nevezetű, oktatással foglalkozó nonprofit szervezetnél, amely iskolát működtet és közösségi támogatást nyújt hátrányos helyzetű családok számára. Az óvodában tanítottam, módszertani képzéseket tartottam a helyi tanároknak, taneszközöket fejlesztettem és adománygyűjtő kampányt indítottam egy játszótér megépítésére.”

Réthy Ádám, informatikus: “Bár informatikusként végeztem, mindig is közösségben, és főként gyerekekkel szerettem dolgozni. Magyarországon éveken át speciális igényű gyerekeket táboroztattam, tavaly pedig Délkelet-Ázsiában dolgoztam különböző projekteken. Részt vettem egy biofarming kezdeményezésben, angolt oktattam és videókat készítettem. Mivel mindig is az vezérelt, hogy segítsek azoknak, akik nem olyan szerencsések, mint én, nagy vágyam volt eljönni Afrikába. A College Othnielben a számítógépes ismereteken kívül angolt fogok oktatni, és különböző fejlesztő és szabadidős foglalkozásokat fogok tartani a gyerekeknek.”

Lator Anna, kulturális antropológus:
 “Az elmúlt években a doktori disszertációmon dolgozva alkalmam nyílt hosszabb ideig a délszláv térségben, illetve Afrikában, Ruandában kutatni. Antropológusként arra fókuszáltam, hogy a helyi politikai, gazdasági viszonyok és a hiedelmek miként határozzák meg a mindennapi élet cselekedeteit. Az Afrikáért Alapítvány misszióján ezt a megközelítésmódot szeretném alkalmazni, hogy a helyi szociális munkás kollégákkal és a többi önkéntessel együtt feltérképezzük, melyek azok a tényezők (financiális, logisztikai, higiéniai, szokásjogi szempontból), amelyek miatt a gyerekek nem tudnak iskolába járni vagy nem tudják teljesíteni a tantervet. A kutatás célja, hogy  megoldási javaslatokat dolgozzunk ki és összeállítsunk egy hosszú távú stratégiát.”

Erdős Orsolya, biztonság- és védelempolitikai szakreferens hallgató:
Nemzetközi biztonság- és védelempolitikai szakos, végzős hallgató vagyok, emellett önkéntes területvédelmi tartalékos. Szakmai gyakorlatomat az Afrikáért Alapítványnál végeztem, amikor pedig értesültem a kongói önkéntes programban való részvétel lehetőségéről, nem hezitáltam. Fő célom, hogy a jelenlegi lokális biztonsági helyzet feltérképezésével összeállítsak olyan előadásanyagokat, amelyekkel a College Othniel diákjai, tanárai és az érdeklődők számára ismeretterjesztő előadásokat tudok majd tartani általánosan és specifikusan – kiemelve egy- egy gyakran előforduló és releváns problémakört –  a személyes biztonságukkal kapcsolatban. Emellett olyan cikkeket szeretnék írni és publikálni az Alapítvány internetes platformjain, amelyek reális képet festenek a kongói viszonyokról, életkörülményekről, így szépítés nélkül kóstolhat bele az olvasó a helyi életbe.”

Lencz Dániel, szociálpolitikus-közgazdász:
“Több év pályázatírói tapasztalattal tavaly döntöttem úgy, hogy olyan munkát szeretnék végezni, amellyel fontos társadalmi ügyeket szolgálhatok. Korábban évekig menekültek mentorálásával foglalkoztam önkéntesként, majd az Afrikáért Alapítvány pénzügyi vezetője lettem. Itt főként az uniós projektek menedzsmentjével foglalkozom, illetve a beérkező támogatásokról készítek kimutatásokat. A mostani misszión elsősorban azért veszek részt, hogy végre személyesen is találkozhassak a gyerekekkel, továbbá, hogy a College Othniel kollégáival együtt fejlesszük, gördülékenyebbé tegyük a mostani a pénzügyi rendszert. Ezen kívül az iskolások szabadidejét szeretném minőségi tevékenységgel, főként sporttal (karate) és egyéb játékokkal megtölteni, valamint az angol nyelv- és az informatika oktatásában is szeretnék segíteni.”

Szabados Dóra, projektmenedzser:
“2012-ban végeztem az IBS nemzetközi tanulmányok szakán és ezután több, multinacionális cégnél dolgoztam Londonban, illetve Luxembourgban. 2015-ben döntöttem úgy, hogy elhagyom ezt a szektort és az önkéntes világban próbálom ki magam. 2020-ig éltem a világ különböző országaiban – köztük a Fidzsi-szigeteken, Thaiföldön, Dél-Afrikában és Zimbabwéban - és szociális, illetve környezetvédelemmel foglalkozó önkéntes programokat vezettem. 2020 márciusában visszatértem Magyarországra, és az Afrikáért Alapítványnál kezdtem dolgozni projektmenedzserként. Az Alapítványon belül a fő feladatom a Diák- és Árva Támogatási Program működtetése, a magyar támogatók és a helyi partnereink közötti fő kapcsolattartó vagyok. Kinshasában legfőbb feladatom, hogy a helyi csapattal közösen dolgozzunk az iskolákba járó gyerekek életének javításán, szponzorokat találva számukra. Másrészt az iskola szociális munkásával karöltve az önkéntesek koordinációját vezetem.”

Köszönjük a támogatást a Hungary Helps Programnak és a Magyar Önkéntes Liga Egyesületnek!

"Afrika fogadott, kinyitotta az ajtaját számomra, beléptem rajta..."

Krajnik Ildikó önkéntesünk beszámolója a Teremtsünk Biztos Lakhatás projekthez kapcsolódó tavaszi önkéntes misszióról

Mindenkinek vannak álmai. Vannak, amelyeket viszonylag könnyen meg lehet valósítani, és vannak, amelyekhez nem elég a saját befektetett energia, hanem egyéb, általunk nem befolyásolható külső tényezőkre is szükség van. Ezek pedig hitem szerint felülről, a Jóistentől jönnek. Ezeknek az álmoknak a beteljesülésére várni kell, sokszor esetleg annyit, hogy már-már kezdünk letenni róla, vagy egy asztal legmélyebb fiókjába rakjuk, amit nem felejtünk el, de úgy érezzük, hogy még nincs itt az ideje, hogy most nem az a prioritás az életünkben, nincs is most rá lehetőségünk. De aztán a Jóisten sokkal jobban tudja, hogy mikor kell annak a félretett álomnak megvalósulnia. 

Egy önkéntes úton szerettem volna részt venni Afrikában, pontosabban Fekete-Afrikában, ott élőkkel találkozni, megismerni őket és a kultúrájukat, hasznos elemmé válni bármennyi időre is, segíteni ... de mikor? 2019 tavaszán. És ez az időpont volt sokáig ismeretlen számomra. Ott fent viszont sokkal jobban tudták, hogy mikor kell ennek az útnak, ennek a tapasztalatnak elérkeznie az életemben.

Kongóba érkezesem előtt úgy gondoltam, hogy előző ismereteim, illetve hallott és látott információim szerint bizonyos dolgok nem fognak meglepni, felkészültem rájuk. Például tudtam, hogy szeméttel fogok az utcákon találkozni. Tudtam, hogy egy más kultúrával, más hozzáállással fogok találkozni, amit esetleg nehéz lesz megérteni. Hogy párás, néha esetleg elviselhetetlen klíma fog fogadni. Hogy egy nehéz sorsú családdal fogunk találkozni, akikkel meg kell találni a közös hangot. Tudtam és természetes nyugtalansággal vártam, hogy ott legyek és fogadjon végre Fekete-Afrika. Az előképzetek pedig sok szinten valóban beigazolódtak. Este 11-kor szinte elviselhetetlen fülledt meleg fogadott a repülőgépből kilépve. Hatalmas kontraszt a hűvös magyar áprilisból érkezve! Sok segítő kéz, akik lehet, hogy éppen a vacsorájukat szeretnék így megkeresni. De sikeresen átjutottunk a vámon, a csomagok bekerültek a kocsikba és indultunk a szállásunkra. Ott az esős időszak kellemes nyári zápora fogadott, ami ha szerencsét jelent, nekünk biztosan azt hozott. Másnap indult a sok-sok munkával, élménnyel és benyomással teli 10 nap, ami felejthetetlen lett számomra. Lehetetlen mindenről beszámolni, a legmarkánsabb benyomások maradnak meg legjobban.

Első találkozás Mama Alphonsine-nal és családjával. A bérelt egyszobás „lakásuk” előtt, ahol a gyerekek mezítláb szaladgáltak, játszottak. Ahová az egész szomszédság kivonult, hogy lássa, mi történik. Valaki felborította a ház előtt a tűzhelyüket, vagyis a faszenes állványt. Mi őket néztük, ők pedig minket. Felvették a Solid groundos pólókat. Megszeppentnek tűntek, zavarban voltak, mint ahogy mi is valószínűleg. Aztán pedig az épülő házukhoz mentünk át, amire már nagyon kíváncsiak voltunk. A környéken több építkezés is folyt, különböző típusú lakóépítmények készültek. Kő-és homokhordás a következő napokban, ami bevallom, nem az én állóképességemnek volt való, de nem bántam, végre megfogható, látható eredménye van a munkámnak. Minden egyes reggel a reggelinkből megmaradtakat a családnak adtuk. Engem megdöbbentett, hogy nekik ez is milyen sokat jelent, de később kiderült, hogy a szegénynegyedekben napi egyszeri étkezésre van lehetőség. 

Ehhez képest pedig még nagyobb döbbenet volt a nyomornegyed, Pakadjuma. Két, rendőrőrssel megerősített bejárat, szűk utcák, összetákolt házak, szennyvíztől bűzlő patak, ugyanakkor egy mini város, ahol van orvosi rendelő, szórakozóhely, piac, „játéksarok” videójátékokkal. Mivel ott bent nem mertük, végül búcsúzáskor a rendőröknek adtuk oda a cukorkákat, akik ugyanúgy örültek, mint a gyerekek. Szerencsére Kongó természetadta szépségeit is láthattuk, a Kongó folyót, ahol kenuztunk és hajókáztunk, az izolált szigetet, ahol egy teljesen meztelenül szaladgáló kisfiú látványa fogadott, és a nemzeti park az igazi szafari élménnyel. Mindenhol rengeteg jókedvűen szaladgáló, vagy megállva ránk nagy szemekkel néző gyerek, akik nagy hatást tettek rám. Ugyanígy Geordie, Consolate, Deborah, Clara, Nephi és Ange, akik velünk voltak az építkezésen és a kirándulásokon is. A nemzeti parkban egyre magasabbra érve egyre jobban dideregtek ők is, mi is, mellettem Ange, akit jobb híján átölelve próbáltam melegíteni. Beszélgetni sajnos nem tudtunk, de ez az együtt töltött idő mégis kivételes volt. 

Az utolsó napon pedig a búcsú pillanatai még most is könnyeket csalnak a szemembe. Körbevettük a majdnem kész házat kézen fogva megörökíteni, majd pedig az utolsó mondatok Mama Alphonsine-tól és lányaitól, akik azt mondták, hiányozni fogunk és Isten áldjon meg minket. Láthatóan a megszeppenés elmúlt, felszabadultunk, megszerettük egymást, nehéz búcsú volt ez. Hazatérve jó viszont látni, hogy a kapcsolat nem szakadt meg, követjük az életüket, a beindított businesst, ami használtruha-árusítást jelent, és vannak egyéb tervek a gyermekek iskoláztatását illetően. Segítünk, de az életük szerencsére sínen van már, hiszen rendezett körülmények között fedél van a fejük fölött, ami örökre az övék.

Így jött tehát az én életembe Afrika. Így jött Mama Alphonsine életébe is egy magyar alapítvány, egy magyar csapat, akik a semmiből otthont teremtettek neki. Ő sem tudta, hogy ez mikor és hogyan fog az életében elkövetkezni, de talán még csak elképzelni sem tudta, hogy egyszer neki ilyen módon, a derült égből házat fog építeni valaki. De mindennek megvan a maga ideje.

Igen gyorsan elrepült az a 10 nap ott Kongóban. Itthon nehéz volt újra a dolgos hétköznapjaimba visszacsöppenni azzal a sok benyomással, élménnyel feltöltekezve. Afrika fogadott, kinyitotta az ajtaját számomra, beléptem rajta, s ezután is szeretném nyitva tartani bármilyen módon is, akár itthonról!

Gyakornokunk, Bella beszámolója Tanzániai élményeiről

2018 nyarán utaztunk a családommal két hétre Afrikába. Az út nagyobb része a 8 napos szafari volt a különböző nemzeti parkokban, de felfedeztük Zanzibár csodás partjait és a mangrove erdőben rejlő vad élővilágot is.

Zanzibárt az Indiai óceán öleli körül gyönyörű türkizkék vizével, és vakító fehér homokos partjaival. Egyedül ezen a szigeten él a zanzibári vöröskolobusz, az igazán különleges külsejű majomféle. A mangrove erdőben volt szerencsénk megfigyelni őket természetes közegükben. 

Nővéremmel egyik délelőtt motorcsónakba ültünk, és elvittek minket egy közeli korallzátonyhoz, hogy snorkelezzünk. (Könnyűbúvárkodás) Dagály idején indultunk, és az óceán nagyon hullámzott, ami eleinte szórakoztató volt az apró csónakban, azonban idővel kissé ijesztőek lettek a magas, tarajos hullámok, amelyek néha méretesebbek voltak a csónaknál, így becsapott a víz a belsejébe. Miközben küzdöttünk a hullámokkal felbukkant egy csapat delfin. Körülöttünk ugráltak, élvezték a nagy hullámokat. Egy ideig követtük őket, majd a minket kísérő férfi mondta, hogy ugorjunk be, ússzunk. Társa olyan helyzetbe irányította a csónakot, hogy keresztezzük a delfinek útját, és ő pedig már ugrott is a vízbe. Így nekünk nővéremmel nem volt sok időnk azon aggódni, hogy túl nagyok a hullámok, felvettük a maszkot és ugrottunk mi is. 

A következő pillanatban pedig körülbelül 20 delfint láttunk meg alattunk nagyjából két méterre úszni. Gyönyörűek voltak. Lehetett látni igazán kicsi, még fiatal delfineket is a nagyobb társaik között. Pár percig volt részünk ebben a lélegzetelállító élményben, aztán végül eltűntek az óceán mélységében. Megható volt ezeket a csodás, intelligens állatokat ennyire közelről, a saját, természetes élőhelyükön látni. Ők ide tartoznak, a végtelen óceánba, és igazán megtiszteltek minket azzal, hogy megmutatták magukat nekünk. 

Miután visszaszálltunk a csónakba, rövid időn belül megérkeztünk a Mnemba szigetnél lévő korallzátonyhoz, ahol bő egy órát úsztunk. Itt már eltűntek a nagy hullámok, és a víz gyönyörű tiszta volt, kedvezett a snorkelezésnek. A korall mindenféle formában, és többek között sárga, kék, rózsaszín színekben káprázott. Láttunk kisebb méretű polipot, rengeteg kagylót és tengeri csillagot, kisebb-nagyobb színes halakat. A mai napig hatalmas mosollyal gondolok vissza erre a pár órára, eddigi legkedvesebb snorkeles élményem volt.

Zanzibár gyöngyszeme az India-óceánnak, szerintem sokan élnénk ilyen környezetben, ilyen élővilággal körülvéve. Azonban mikor lemegy a Nap, szinte teljes sötétségbe borul. A part menti szállodákból kiszűrődik valamennyi fény, de a helyi házak legtöbbje teljesen sötét. Nincs áram. Az itt élők számára az áram bevezetése elérhetetlen luxusnak számít. Kétszáz dollárba kerül. A helyiek átlagos napi keresete kevesebb, mint egy dollár. Nem tudják kifizetni, szóval alkalmazkodnak, beletörődnek. 

Miután kaptunk egy kis ízelítőt Zanzibáron az afrikai vendégszeretetből, meg persze a ‘Hakuna Matata’-ból, tovább indultunk Arushába, hogy megkezdjük a szafarit. Szinte minden este máshol aludtunk, folyamatosan úton voltunk. A szállásunk felváltva volt sátorban vagy lodgeban, de mindig a nemzeti parkon belül.

A sátrak komfortosak voltak, még melegvizünk is volt a zuhanyzáshoz, ami aztán tényleg luxusnak számít a szavanna közepén. Este lehetett állathangokat észlelni; többször is hallottuk, ahogy valami a sátor mellett falatozik a zöld növényből, de nem mertünk kimenni megnézni, hogy mi lehet az. Azonban naplemente előtt is látni állatokat igen közel a sátrakhoz. Gazellákkal rendszeresen találkoztunk, de volt olyan eset is, hogy zsiráfok sétálgattak békésen a környéken.

Napközben pedig az autóból figyelhettük az állatokat. Tanzániában csak a kijelölt utakon lehet az autóval menni, nem szabad azokról letérni. Ez nincs mindenhol így, de számomra ez a szimpatikus, mert így biztosítva van az állatok nyugalma, tiszteletben van tartva a területük. Sok zebra, gnú és gazella volt, ők általában együtt legelésztek, pihentek. Érdekes volt látni, hogy amint feltűnt a növényevők között egy oroszlán, akkor az állatok megfagytak, és feszülten figyelték minden mozdulatát, fejükkel egyszerre követték. Próbálták eldönteni, hogy kezdjenek-e menekülni, vagy egyelőre biztonságban vannak. Ekkor volt érezhető igazán, hogy az oroszlán tényleg az állatok királya. 

Szerencsére meg se tudom számolni, hány oroszlánt láttunk, ez valószínűleg annak tudható be, hogy Tanzániában található a 40%-uk. Általában lustálkodtak, vagy ráérősen sétálgattak. Napközben jellemzően nem vadásznak, inkább keresnek egy hűvös helyet, ahol megbújhatnak. Ilyen körülmények között akadtunk rá egy nőstényre kölykeivel. Elég közelről láthattuk őket, a kicsik nagyon édesek voltak. Reméljük azóta már erős, méltóságteljes felnőttekké váltak.

Oroszlánokon kívül elefántokkal is találkoztunk, volt, hogy egy egész csorda haladt át előttünk az úton. Ezek a gyengéd óriások közel állnak a szívemhez, elképesztő az intelligenciájuk, szociális érzékenységük.

Kétszer láttunk gepárdot is, gyönyörű a szőrük mintázata, nagyon elegáns állatok számomra.
Volt szerencsénk még vizilovakat, majmokat, hiénákat, bivalyokat, zsiráfokat is megfigyelni. Azonban se orrszarvút, se leopárdot nem láttunk a kilenc nap alatt egyik nemzeti parkban sem. Ez azért szomorú mert sajnos ezek az állatok veszélyezettetek, főleg az orrszarvú. Nagyon kevés él már belőlük, és igyekeznek vigyázni rájuk. A túravezetőnk azt mondta, hogy a parkokban azok az útvonalak, ahol rendszerint lehet látni orrszarvúakat, le voltak zárva az autók számára. Valószínűleg plusz nyugalmat szerettek volna biztosítani az állatoknak. Mindenesetre meghatározó élmény volt betekinteni ezeknek a vadállatoknak az otthonába, a végtelen szavannába.

Az eltöltött idő alatt három helyi törzs életébe is betekinthettünk. Tanzániában egyébként a mai napig sok különböző törzs él, ezek közül a leghíresebbek a maszájok, akik a legendák szerint egyedüliként voltak képesek harcias természetükkel és nyilaikkal megvédeni magukat és állataikat az oroszlánoktól. Azonban létszámuk a többi törzshöz képest elenyésző. Manapság már sok maszáj falu hagyatkozik a turisták által nyújtott lehetőségekre, pénzt keresnek. Ebből aztán ruhákat vesznek és különböző apró dolgokat, amik megkönnyítik az életüket, de a hagyományaikat és a nomád életmódot megtartották.

A turisták által kevésbé ismert  törzs a vadászó, gyűjtögető hadzabe. Egyike azoknak az utolsó törzseknek, amelyek hűek maradtak a gyökereikhez. A tömegtől és a turizmust elkerülhetetlenül követő globalizációtól távol léteznek, és lényegében olyan formában ahogy mindig is tették. A férfiak általában vadásznak, míg a nők gyümölcsöket, bogyókat, gyökereket gyűjtenek. Az Eyasi tó környékén élnek elszigetelve, és folyamatosan csökkenő számmal. Azonban esetenként kereskednek a dakota törzzsel, akik különböző fémeket munkálnak meg. Többek között ékszert készítenek belőle meg nyílhegyeket, és egy részét pedig húsért cserébe eladják a vadászó hadzabeknak. Együtt tudnak működni a túlélésért.

A két hét alatt részünk volt lenyűgöző természeti jelenségekben és magával ragadó kultúrában. Az itteni embereknek nem jutott sok az anyagi jólétből, de nagyon megbecsülik azt, ami van.  Amikor hazaút előtt Arushában sétálgattunk, rengeteg őszinte mosolyt kaptunk idegenektől, többen is megkérdezték, hogy tudnak-e valamiben segíteni, hova szeretnénk eljutni. De olyan is volt, hogy egy férfi egy ideig csatlakozott hozzánk, csak azért, hogy beszélgessünk.  Tanzániában túlárad a vendégszeretet, az ember folyamatosan azt érzi, hogy jó itt lenni. 

Egy ilyen út után hazaérni olyan volt, mintha most látnám először Magyarországot. Sokkal jobban lenyűgöztek a nagy zöld fák, a Duna hömpölygő vize. Ez a két hét perspektívába helyezte azokat a mindennapi dolgokat, amiket alapvetőnek tartunk. Hirtelen a csapvíz lett a legfinomabb szomjoltó.

Tanzánia nem csak az itt töltött idő alatt gyarapítja az embert, hanem a tapasztalatok által a későbbi mindennapi életünket is befolyásolja. Ittlétünk alatt igyekezzünk magunkba zárni egy-egy darabot minden naplementéből, meleg mosolyból, kedves szóból és garantáltan gazdagabban megyünk haza.

Írta: Csépke Bella

Teremtsünk Biztos Lakhatást projekt – Kongó

Bodó Katalin beszámolója a kongói Teremtsünk Biztos Lakhatást projektről

2019 tavaszán egy különleges csapat tagjaként mehettem Kinshasába segíteni. Egy olyan magyar csapattal, akik egytől egyig komolyan gondolták, hogy ’Segíteni kiváltság!’ és ezt az egész projekt visszatükrözte.

Nekem már nem volt újdonság Kongó, én örömmel üdvözöltem az ismerős hangokat, zajokat és illatokat. Számomra nem volt már döbbenet az, amitől a többiek kicsit sokkot kaptak. Hatalmas öröm volt visszamenni Kongóba, találkozni a már ismerős emberekkel, látni a mosolygós arcokat, a villanó fekete szemeket. Engem már vártak és előre szóltak is a facebookon, hogy tudják ám, hogy jövök és nagyon várnak. Különleges számukra az a fehér ember, aki nem csak egyszer jön Kongóba, mint a legtöbben.

A projekt számomra arról szólt, hogy hogyan lehet egy - mindenét elvesztett és megalázott - embert, akinek feladatai a reménytelen küzdelemben és kilátástalanságban morzsolja a napjait, szépen lassan felemelni és ici-pici lépésekben haladva fokozatosan visszaadni neki az életörömöt és az emberekbe vetett hitét. Hogyan lehet szelíden, szeretettel munkálkodva, idegenként egy elkeseredett ember bizalmába férkőzni, hogy elhiggye, tényleg segíteni jöttünk, csak neki. Átrepültünk kontinenseken, megszereztük a pénzt és itt vagyunk, hogy dolgozzunk és mindenben segítsünk. Láttam, hogyan változik Mama Alphonsine, ahogy telnek a napok és láttam, hogyan változnak a gyerekek és milyen sokat tud adni egy kis törődés és szeretet. Láttam, hogyan jön vissza az önbizalma, láttam, hogy milyen gyönyörű mosolya van, hogyan jön vissza az életkedv, az életszeretet, ahogy megérti, hogy tényleg biztos otthonuk és bevételük lesz. Elképesztő volt a változás, ami 10 nap alatt végbement.

Mama Alphosine-nak 7 unokája van. Ebből 4 árva, 3 pedig félárva. Két lánya él még, és így 10-en próbáltak boldogulni, miután Mama Alphonsine-t kilakoltatták. Egy szegénynegyedben éltek Kinkoléban, ahol egy szobát béreltek, de nem nagyon tudták fizetni a bérleti díjat, így a kilakoltatás fenyegette őket itt is. Nap, mint nap kihívást jelentett, hogy valamit egyenek a gyerekek, fürdőszoba híján a folyóhoz jártak fürdeni. A kis szobában nem volt bútor, a földön aludtak. A gyerekek nem jártak iskolába, mivel az fizetős Kongóban.

Mi pedig ott voltunk és építkeztünk, persze nem csak mi, hanem helyi szakemberek is. Mi inkább csak a segédmunkát biztosítottuk az építkezésen. Hogy miért építkeztünk? Mert egy házat építettünk a családnak, mert ha van biztos lakhatásod, akkor sokkal könnyebb boldogulni az életben, mert egy stabil pontot biztosít neked. Szóval ezért dolgoztunk és azt kell, hogy mondjam, hogy a trópusokon ez egy elég kimerítő feladat tud lenni. De amikor nem építkeztünk, akkor egy mangó fa alatt hűsöltünk és sokat játszottunk a gyerekekkel. Nekem Geordie volt a kedvencem, a 10 éves nagyfiú. Ő volt köztük az egyik legidősebb és legbarátságosabb is. Nyelvi korlátokon átugorva simán értettük egymást, terelgette a többieket és magyarázta nekik a játékokat. Voltunk pár programon együtt a gyerekekkel, így a család egyre közelebb került hozzánk. A gyerekek nagyon örültek minden játéknak, minden apróságnak. Nyitottak voltak a játékokra és nagyon élvezték a felnőttek figyelmét. 

Egyik este, amikor busszal hazafelé utaztunk, akkor Geordie elbóbiskolt az ölemben, de nem mert rám dőlni. Amikor magamra húztam, akkor elégedetten szusszant egyet és kényelmesen elhelyezkedett a puha melegben, élvezte az őt körülvevő szeretetet és biztonságot. Na, innentől kezdve nem csak ő volt az én kedvencem, hanem én is az övé. Annak ellenére is kiépült köztünk a kapcsolat, hogy nem beszélünk közös nyelvet. Pontosan tudta a kis zsivány, hogy a szívembe zártam és ő meg elégedetten bekuckózta magát.

Nem csak a tündérmese lett valóra váltva, hogy építettünk egy házat, hanem gyűjtöttünk rengeteg ruha adományt, amiből Mama Alphonsine használt ruha eladásba kezdett. Az elején nagyon bizonytalan és félénk volt, ezért a szállás éttermében gyakorolta néhány önkéntes a ruhaeladást Mama Alphonsine-nel. Az áttörést az hozta, hogy jött az egyik pincér lány, aki tényleg vásárolt ruhát. Másnap már a szállás összes fekete alkalmazottja ott vásárolt. Aztán már az utcán ment az árulás és 2-3 önkéntes lelkesen segítette a munkát. A ruhaárulás azóta is szépen folyik és jó bevételt biztosít a családnak.

Végül az egyik önkéntesünk – pénzügyi diplomás fiatalember – külön leült és átbeszélte Mama Alphonsine-nal a pénzügyeit, hogy mit is hogyan osszanak be, hogy fontos, hogy több lábon álljanak és hogyan lehet hosszú távon boldogulni és megtakarítani. Mindkét fél számára emlékezetes és tanulságos beszélgetés volt ez.

A ház elkészült szerkezet készre és a felét pedig sikerült kulcsra készre befejezni. Különleges élmény volt átadni a házat, látni a család örömét. Az önzetlen segítség nem jellemző már a mi világunkra, pedig nagyon értéke van. Sokkal többet kapsz vissza, mint amit adsz. Sokkal gazdagabban jöttünk haza, mint, amikor elmentünk. A családdal azóta is tartjuk a kapcsolatot. Jól vannak, jól érzik magukat a biztos otthonukban. A ruhaeladás is jól megy, szépen hoz a konyhára. Bízunk benne, hogy a nagyobb gyerekek ősztől iskolába mennek. Szeretnénk ezt egy-egy megpakolt iskolatáskával megtámogatni.

Persze nem mindennap csak a házat építettük, hanem voltunk más programokon is, egy kicsit megismertük Kongó egy szegletét.

Elmentünk szafarizni és szájtátva néztem a gyönyörű környezetet és az afrikai nagyvadakat. Itt is együtt voltunk a gyerekekkel, közös élmény volt, együtt néztük az állatokat és élveztük a száguldást a szafari busszal.

Számomra az egyik nagy élmény a hajókázás volt a Kongó folyón. Kinshasa fölött a folyó több kilométer széles és sok sziget van rajta. Némelyik szigeten kis falvak vannak. Megálltunk egy ilyen falunál és Kongó egészen más arcát ismertem meg a zsúfolt főváros vagy a hegyi falvak után. Ezeken a szigeteken ritkán van fehér ember, eléggé elzárva élnek a világtól. Természetesen áram vagy vezetékes víz nincs. Amikor a folyó árad, akkor a szigetek víz alá kerülnek. Sok ház ezért cölöpökre van építve, hogy kibírja az áradást. Ilyenkor a helyiek csónakon közlekednek egymás között is. És itt a semmi közepén is van iskola és folyik a tanítás, persze nagyon szerény körülmények között. Egészen különleges élmény volt ez a világ. 

Természetesen jártunk az Afrikáért Alapítvány iskolájában és az árvaházban is. Az iskolában műsorral fogadtak minket és utána megnézhettük, hogyan folyik az oktatás. Készültünk adományokkal is a gyerekeknek. Átmentünk az árvaházba is, itt is énekelve vártak minket. Délután közös ebéd volt az árvaház udvarán az iskola dolgozóival és az árvákkal. Megismertük az iskola történetét, hogyan lett belőle egy stabil, jól működő intézmény. Hogyan lett az oktatás színvonala felemelve, hogyan érték el, hogy most már minden gyerek sikerrel érettségizik. Engem mindig jó érzéssel tölt el, amikor belegondolok, hogy az Alapítvány magyarok segítségével ad 30-40 embernek munkát Kongóba és biztosítja szegény negyedben az iskola lehetőségét évente 500 diáknak. A gyerekek mosolya önmagáért beszél, ahogy kacagnak és játszanak, látszik, hogy itt jó helyen vannak.

Kinshasai közlekedés maga a káosz és a dugó. A 12 milliós városba a fő közlekedési szabály, hogy nincs szabály. Jártunk szegény negyedekbe, láttunk szívszorító helyzeteket és sorsokat. Rengeteg a szemét Kongóban, nincsenek szemetesek, nincs szemétszállítás. Időnként elégetik a szemetet, de így is vannak részek, ahol bokáig lehet gázolni a mocsokban. Megdöbbentő a szegénység mértéke és még megdöbbentőbb, hogy az emberek mégis mosolyognak és mindent megtesznek, hogy lehetőleg szép ruhában járjanak. 

Ősszel egy agresszív és kemény Kongóban jártam, ahol egymást érték a rendőri és belügyminisztériumi ellenőrzések és az időnkénti túlkapások. A mostani Kongó sokkal nyugodtabb volt, sokkal békésebb és biztonságosabb. Egy másik arcát mutatta nekem, egy sokkal könnyebben szerethető arcát.

Jártunk Pakajumában is, ami Kinshasa legnagyobb nyomornegyede. Amikor azt hittük, hogy a szegénynegyedeknél már rosszabb nem lehet, akkor szembesültünk vele, hogy de bizony van rosszabb. Bádogviskókban élnek, 10-15 ember együtt szorosan, a tisztálkodás nyilvános csapnál folyik. A szegénységben nem marad méltóság, bár azért a fehérek láttán szétrebbentek és eltakarták magukat. A folyócskában szennyvíz folyik és mindent áthat a bűz. A pillepalackok tengerétől időnként nem lehet látni a vizet. A legtöbb ember itt megélhetési bűnöző. Természetesen komoly problémát jelent az alkohol és a drog. A gyerekek nem tudnak iskolába járni, egyenes az út a megélhetési bűnözés felé. Mindennaposak a balhék az utcákon. Pakajuma elején és végén is rendőrőrs van. Nekünk, fehéreknek be kellett jelentkeznünk és csak rendőri védelemmel mehettünk be. Gépfegyveres rendőrök vigyáztak ránk, hogy ne essen bajunk. Szívszorító látni a gyerekeket, akik esélyt sem kapnak egy normális életre és vidámak a koszban és mocsokban. Igazi kemény utcagyerekek, akik pár év múlva iskolázatlanul próbálnak majd megélni. A higiénia teljes hiánya jelenik meg ezen a helyen, számunkra elképzelhetetlen itt élni, nekik meg ez a valóság.

Sok nagyvárosban van ilyen nyomornegyed a fejlődő országokban. Olyan nagymértékű az urbanizáció, hogy a városok nem bírják a fejlődés ütemét. A Teremtsünk Biztos Lakhatást Habitat projekt célja az is, hogy minél szélesebb nyilvánosságot kapjanak ezek a problémák és hogy induljon meg ezeknek a területeknek a fejlesztése. Világ szinten 1,6 milliárd ember él nyomor és szegény negyedekben. Elképesztően nagy szám. Te tudtad milyen szerencsés vagy, hogy fedél van a fejed fölött és van munkád?Az iskolázottságról már nem is beszélve.

Végül szeretnék egy kicsit írni Nektek az afrikai fiamról, Andréról.

(Ha még nem hallottál volna rólunk, akkor André egyetemi tanulmányait támogattam az elmúlt 4 évben és messengeren kezdtünk beszélgetni 2 évvel ezelőtt. 2018 őszén, amikor először jártam Kongóban, találkoztunk személyesen is. Nem csak vele találkoztam, hanem a családjával is. Nincs otthonuk és napi szinten éhezett a család. Közös erővel és magyarok támogatásával nyitottak egy kisboltot, ami megélhetést biztosít a családnak).

Ebből a szempontból is nagyon szerencsés volt a projekt számomra, mert több napot is együtt tudtunk tölteni. Amúgy is napi szinten kapcsolatban vagyunk messengeren, de azért személyesen találkozni az más. Sokat tudtunk beszélgetni. Megvitattuk a világ dolgait, a kisboltban és családban rejlő lehetőségeket, hogyan is lépjünk tovább. Nagyon büszke vagyok arra, amit Andréék elértek, a kisbolt szépen üzemel. Volt egy délután, amit André családjával tudtam eltölteni, ez sokat segített, hogy jobban megértsem őket. A kisbolt előtt üldögéltünk és én voltam a helyi látványosság. A gyerekek mindenféle indokot kitaláltak, csak elmehessenek a bolt előtt. Az egyik annyira rám csodálkozott, hogy nekiment egy táblának…. :D  Vittem ajándékba 2 használt laptopot. Az egyik Andréé lett, a másikat az egyik öccse Donna kapta, akinek kifejezetten informatikus vénája van. Most 16 éves és persze egyetemre szeretne majd egyszer menni. Az idén érettségizők között van az Alapítvány iskolájában José, aki André húga. Sikeresen letette az érettségit, nagyon büszke vagyok rá is. Utána Andréval mászkáltunk a városban (meg kellett találnunk a többieket szállító buszt, hogy visszacsatlakozzam a csapathoz), ezt is nagyon élveztem. Jó volt a fiammal csavarogni egyet.

Nagyon csodálatos 12 napot töltöttem Kongóban. Végtelenül hálás vagyok azért, hogy ennek a projektnek a résztvevője lehettem, hogy mindezt átélhettem. Egy picit mindig nehéz szívvel jövök haza, mert annyira sok lenne a tennivaló és a segítenivaló és olyan parányi az a csepp, ami belekerül ebbe a tengerbe. De az én cseppem is. Én is beletettem a magamét és a többiek is egytől egyig, akik ott voltak. Köszönet nekik.

Az önkénteseken kívül hárman voltak a magyar Afrikáért Alapítványtól, akik rengeteget dolgoztak előtte, alatta és utána, hogy ez az út ilyen jól sikerüljön. Köszönet nekik is.

Végül és nem utolsó sorban külön köszönöm a rengeteg támogatónak, akik akár pénzbeli adománnyal, akár ruha adománnyal, akár jó szóval támogatták ezt a projektet és bíztak bennünk és segítettek. Nélkületek sokkal kevesebbet tehettünk volna.

Bodó Kati - Önkéntes 

Viszoki Dávid önkéntesünk beszámolója

Visszatekintés az őszi misszióra, Viszoki Dávid tollából

Tavaly decemberben az Afrikáért Alapítvány által szervezett Afrika Napokon nagy meglepetés ért engem, ugyanis sikerült megnyernem a tombolán a fődíjat, ami az volt, hogy részt vehetek az áprilisi kongói misszión. Nagy volt a meglepetés, hiszen már régóta kapcsolatban voltam Tshava-val, az Alapítvány egyik támogatottjával, és a vele való beszélgetések során erősödött bennem a vágy, hogy  egyszer elutazzak Kongóba, és részt vegyek egy önkéntes küldetésen.

Feleségemmel együtt szerettünk volna elmenni, mert ő is érdeklődött Afrika iránt, és szeretettünk volna  részt venni egy ilyen nagy kalandban, ráadásul a nyertes tombolaszelvényt is ő vette nekem. :) Ezért közösen vettünk részt a kiválasztási folyamaton, ahol felmérték az út iránti elkötelezettségünket, és azt, hogyan tudnánk elősegíteni az út sikerességét. Az is szempont volt, hogy mennyire tudunk rugalmasan csapatban dolgozni, hiszen az egész út lényege a közös csapatmunkán alapult. A sikeres kiválasztás után egy hónapos felkészülés következett, amely adományszervezést, ruhagyűjtést és persze sok oltást jelentett. Emellett alapos kulturális, gyakorlati és biztonsági felkészítést is kaptunk az Afrikáért Alapítványtól. A felkészülés sikeresen alakult, mivel rengeteg használt ruhát és orvosi műszert gyűjtöttünk, és az utazás napjára a ház felépítéséhez szükséges pénzadomány 95%-a is összegyűlt.

A hosszú repülőút alatt érdekes volt a hatalmas - és a klímaválság miatt sajnos egyre csak növekvő -Szahara sivatagot látni, de még érdekesebb volt megérkezni a trópusi Kinshasaba. Szerencsére az összes csomagunk (a kb 900 kg rakomány) megérkezett velünk.

A Kint tartózkodásunk alatt gyakorlatilag minden újdonságként ért engem, és a legapróbb dolgok is új élményt jelentettek: az időjárás (sok eső, általában éjszaka), a növények, amiket eddig csak a lakásban láttam, itt a szabadban nőttek. Persze a legnagyobb élmények az emberekhez kötődnek. Mama Alphonsine és családja, valamint a kísérőinkkel való beszélgetések sokat segítettek abban, hogy megismerjem a helyi sajátosságokat.  Az emberekkel való találkozások, az aktívan velük eltöltött közös idő adta meg az utazás sava-borsát, ami miatt nagy tapasztalat lett ez az út.

Érdekes volt látni, hogy a kis külvárosban, Kinkole-ben, az emberek többsége az ideje nagy részét a háza körül, a kertben tölti. Itt árulják portékáikat, főzik meg ételeiket, énekelgetnek és végzik az összes többi foglalatosságot. A gyerekek  -  akiknek nagy része nem jár iskolába  -   csoportokban játszanak a ház körül. Minden kertben van egy fa ( mangó, papaya vagy banánfa), aminek árnyéka kincset ér. Az volt az érzésem, hogy itt az emberek valahogy közelebb állnak az ősközösségi, őszinte állapotokhoz. Az emberek mellett a természet, különösen a hatalmas és méltóságteljes Kongó folyó is elkápráztatott.

Olyan tapasztalatokat szereztem, amelyek végig velem fognak maradni. Jó érzés volt segíteni Mama Alphonsine-nak és családjának. Rossz érzés volt látni, hogy ez csak egy csepp a tengerben. Bízom benne, hogy a jövőben lesz még alkalmam, hogy egy-két cseppet még tehessek ezért a csodás országért.

Írta: Viszoki Dávid

Gyuris Kata kongói beszámolója

"Terepgyakorlaton Kongóban" :)

Még mindig nehéz összeszedni és rendszerezni azt a rengeteg élményt, ami Kinshasában ért engem, de azért megpróbálom. J

Először is Mama Alphonsine-ról és a családjáról szeretnék írni. Bár csak nagyon rövid időnk jutott egymás megismerésére, mégis mély nyomott hagyott bennem az a változás, amit az ismeretségünk alatt észrevettem rajta és magunkon is. Az önkénteseknek és a családnak is időre volt szüksége ahhoz, hogy kicsit feloldódjunk egymás társaságában, illetve ők is és mi is megszokjuk az új helyzetet, környezetet. Viszont tényleg túlzás nélkül állíthatom, hogy Mama Alphonsine-on napról napra látszódott, hogy egyre jobban elhiszi: most talán tényleg jobbra fordul a sorsuk, tényleg el fog készülni a ház és az övék lesz. Egyre többször láttuk mosolyogni, illetve azt is megfigyelhettük, hogy különböző élethelyzetekben hogyan viselkedik.

Láttuk az unokáiról gondoskodni, láttuk ahogy beletanul a használt ruhák árusításába és egyre keményebben alkudozik, illetve különösen szerencsésnek érzem magam, hogy hosszabban beszélgethettem vele franciául a jövőbeli terveiről és arról, hogy mire lesz majd érdemes odafigyelnie a hirtelen nyakába szakadt pénzzel kapcsolatban.

Viszoki Dávid, az önkéntes csapat egyik tagja és nem mellesleg pénzügyi szakember, összeszedett jó néhány hasznos tippet Mama Alphonsine-nak, amiket még a hazautazásunk előtt gyorsan átbeszéltünk (ezen az alkalmon én voltam Dávid francia tolmácsa). Ebben a kicsit nyugodtabb közegben kiderült, hogy Mama Alphonsine remekül beszél franciául, sőt, a legtöbb potenciális problémára és veszélyre ő is rálát, nagyon is tisztában van azzal, hogy a hirtelen érkezett segítség egyszerre lehet hatalmas lehetőség és veszélyforrás is. Őszintén remélem, hogy a megváltozott élethelyzet lassan az önbecsülését is visszaadja neki. Én pedig hálás vagyok Dávidnak, mert rengeteget tanultam tőle arról, hogy mennyire más dimenzióban kell gondolkodnunk a befektetési, pénzspórolási lehetőségekről a fejlődő világban.

Először azt is fájdalmas volt látni, hogy a gyerekek soha semmire nem panaszkodnak, ha órákig kell várni, szó nélkül várnak, akkor is, ha éhesek vagy szomjasak, a kicsi kétéves Consolat pedig még maláriásan-lázasan sem adott ki egy hangot sem. Sajnos hozzászokhattak már, hogy felesleges kérni vagy panaszkodni, mert úgysem tud senki segíteni a problémájukon. Aztán lassan-lassan megnyíltak, játszottak önfeledten az önkéntesek által hozott játékokkal, ugróiskoláztak és néhány nap után már mertek kérni vizet is, ha szomjasak voltak. Nyilván ők még nem érzik át teljesen, hogy mi a jelentősége ennek a frissen felépült háznak, de őszintén remélem, hogy egészségesebben nőhetnek fel és szép sorjában mindegyikük eljut  majd iskolába. Mert ez hosszú távon jobb életet tesz lehetővé nekik.

A családdal való találkozáson kívül nagy élmény volt eljutni az Alapítvány által fenntartott iskolába és árvaházba is, hiszen mindkettőről nagyon sokat hallottam már. Egy napot töltöttünk itt, az alsós diákok rövid műsorral készültek a megérkezésünkkor, majd pedig megnézhettük, hogy milyen termekben, milyen körülmények között tanulnak a gyerekek.

Az iskola alapvetően egy nagyon zajos, életvidám hely, hiszen sem zárható ajtó, sem pedig zárható ablakok nincsenek az osztálytermekben, ezért szinte együtt tanulnak a különböző osztályok. Örülök, hogy tudtunk beszélgetni a tanárokkal is, illetve az árvaházban Papa Raphaellel, aki nem csak az árvaház vezetője, hanem az iskolás és az árva gyerekek lelki pásztora is. Fontos tapasztalat volt, hogy bár az Alapítvány tevékenysége alapvetően a gyerekek támogatására és az iskola fenntartására irányul, az iskola dolgozói - akiket egyébként nagy gonddal kiválogatott az Alapítvány és akik valóban nagyon elkötelezettek - szintén nehéz körülmények között élnek, még ha a gyerekekkel ellentétben a megélhetésük és a hátországuk valamennyire biztosított is.

Az iskolához vezető utca viszonylag meredek és rengeteg kinshasai utcához hasonlóan szinte bokáig kell gázolni a szemétben, vagy legalábbis nagyon ügyesen kell manőverezni, hogy ne merüljünk el benne. Ez egyébként Kinshasa egész városképére igaz, mindenhol elborítja az utcákat a szemét. Talán az egyetlen városrész, ahol ez nem így van, az elit Gombe negyed, ahol nagyrészt diplomaták és felső középosztálybeli vagy annál is gazdagabb kongóiak és külföldiek élnek. 

Első látásra (és talán sokadikra is) döbbenetes látvány ez a rengeteg szemét, valamint az utca közepén a szemétdombokon kapirgáló állatok. Aztán ha közelebbről megnézi az ember ezeket a szemétkupacokat, könnyen észre lehet venni, hogy a rengeteg szemét többsége üres vizes flakon, illetve vizes zacskó, hiszen gyakorlatilag csak így lehet iható vízhez jutni. Nyilvános helyen elhelyezett szemeteseket pedig nem nagyon látni Kinshasa utcáin, sem pedig táskával vagy hátizsákkal közlekedő helyieket, hiszen a legkönnyebben úgy tudják védeni az értékeiket, ha minél közelebb tartják azokat magukhoz, zsebben vagy valahol a ruha fodraiban elrejtve. Ez pedig mindjárt más megvilágításba helyezi a szemetelés kérdését is. A legmegdöbbentőbb talán mégis az, hogy milyen hamar természetessé válik ez a látvány, mintha tényleg szerves része lenne Kinshasa városképének.

A legtöbb városban komoly különbségek vannak lakhatási körülmények tekintetében, de Kinshasában mintha összeérne két ellentétes világ. Ez halmozottan jelen volt Pakadjumában, a nyomornegyedben, amelyet meglátogatott a csapat. Mindig sokkoló ilyen kilátástalan szegénységet látni, de leginkább az maradt meg bennem, hogy ebben a reménytelenségben már nem is lehet szempont az emberi méltóság megőrzése, mert egyszerűen nem prioritás. Magyarországon is többször találkoztam már az utcán dolgukat végző hajléktalanokkal, akiket már az sem érdekelt, hogy ki látja őket és ki nem, de azért tisztán emlékszem, hogy Pakadjumában milyen gyorsan rebbentek szét és bújtak el a nyílt utcán az egyébként meztelenül fürdő gyerekek és felnőttek, amikor megláttak minket. Ezután megdöbbentő különbség látni a Gombe negyed európai mércével nézve is gyönyörű újépítésű házait. Talán egyébként ez Kongó és Kinshasa legérdekesebb és egyben legijesztőbb vonása is: az az elképesztő szakadék, ami a város és az ország különböző részei között húzódik.

Doktori kutatásomban foglalkozom afrikai városok irodalmi ábrázolásaival is, így amikor eljutok egy-egy ilyen helyre, mindig kicsit úgy érzem, mintha terepgyakorlaton lennék. Kinshasa sok szempontból hasonlít az általam eddig megismert afrikai nagyvárosokra (Johannesburg, Fokváros, Durban, Kigali, Bulawayo), de egyben különleges is. Hasonlóság, hogy ezekben a városokban is szinte hihetetlen különbség van egy-egy városrész életminősége, életkilátásai között, ugyanakkor Kinshasában feltűnő az is, hogy mindenki mindig csinál valamit. A belvárosban szinte lehetetlen közlekedni, hosszú kilométereken keresztül állnak a dugók, mert mindenki igyekszik valahova. Az utak mentén sorakoznak az árusok, némelyiknek egészen komoly kis bódéja van, de van aki csak egy apró műanyag asztallal ül ki és próbálja eladni a portékáját. Mindenki árul valamit, amiből megélni ugyan csak nehezen lehet, de mégis valamiféle megoldást jelent az egyébként kilátástalan munkanélküliségben.

Egyszer Pécsett egy Afrikával foglalkozó konferencián hallottam egy magyar kutató előadását, mely a kenyai Kiberáról, a világ egyik legnagyobb nyomornegyedéről szólt. Az előadó elmondta, hogy milyen napi problémákkal kell szembenézniük a helyieknek és milyen nehéz sorsuk van. Az előadás után egy zimbabwei férfi felállt és amellett kezdett érvelni, hogy éppen itt az ideje egy perspektívaváltásnak: mi lenne, ha nem (csupán) szánakozással és elborzadva néznénk ezekre az emberekre és az élethelyzetükre, hanem elismernénk, hogy Kibera létezése valójában egy rettenetesen nehéz szituációra adott, jelen pillanatban elérhető legjobb válasz. Hiszen a kiberai lakosok rengeteget dolgoztak azért, hogy Nairobiba költözésük után felépítsenek maguknak egy viszonylag élhető életet, még ha ez a mi sztenderdjeink szerint nem is tűnik annak. 

Kinshasával és a misszióval kapcsolatban is úgy érzem, hogy bár hosszú távú célként azon kell dolgoznunk, hogy a lakhatási egyenlőség megvalósuljon és mindenkinek alanyi jogon járjon a lakhatási biztonság, mindaddig, amíg ez nem így van, el kell ismernünk, hogy a fejlődő országok lakosai a nehéz körülmények ellenére is az adott helyzetben elérhető legtöbbet próbálják kihozni a lakhatás kérdéséből, még akkor is, ha mi csak hullámpalából vagy alumíniumból összetákolt bádogvárosokat látunk.



Írta: Gyuris Kata

Kongó többé nem egy üres szó

Betekintés a 2019-es kongói misszióba Önkéntesünk élménybeszámolóján keresztül

A jó szándék számos körülményt megváltoztat. Egy szívből jövő gondolat vagy jótett csökkenteni képes mások fájdalmát és ezáltal örömöt is tud vinni az életükbe. Akár egy óriási változást, ami segít kitörni a kilátástalanság útvesztőjéből és felemelkedni újra az emberi méltóság állapotába, ahonnan újrakezdhető az élet és megújul a remény. Mindenkinek szüksége van egy biztos pontra, ahonnan elindul, ahova hazatér, egy helyre, ahol otthon érzi magát és a lelke megnyugszik. Ahol biztonságban érzi magát és védelemben.

A naplemente bíbor fényekkel festette meg a Kongó folyó vízét. Mama Alphonsine gyerekei a parton játszottak, ahol talán életük első nagy közös élményét élték át, túl a szegény negyed láthatatlan falain, fehérek között, akik értük jöttek el Kongóba. Túl az első megható találkozáson, amikor meglátogattuk őket szerény kis bérelt szobájukban, elvittük magunkkal kirándulni, hogy jobban megismerjük egymást és feloldódjanak a kezdeti zárkózottságból.

"Számomra egyszerre hihetetlen és egyedülálló csoda, hogy ebben a lelassított pillanatban láthattam az arcokat, akiket pár napja csak fotóról ismertem és tagja lehettem egy szuper csapatnak, akikkel építeni, segíteni, tapasztalni érkeztünk."

Afrika engem is rég hívott, bár nem adta könnyen magát. Nemcsak az utazási céljaim között szerepelt, inkább egy olyan helyként gondoltam rá, ahová vihetem és adhatom a legjobbat, mégis sokkal de sokkal többet fogok én kapni tőle. Missziónk során nemcsak Kongót, hanem magamat is mélyebben megértettem és egy egyedülálló, átalakító időutazásban volt részem.

Minden napra akadt több érdekes, megdöbbentő történet, mely megérintett és ezek a gondolatébresztő élmények, találkozások azóta is formálják világképemet. Kongóban lenni, utazni, missziót teljesíteni egy nagyon intenzív élmény volt. Bár egy teljesen más kultúrába és társadalmi szokás rendszerbe érkeztem, mégis az első pillanattól otthon éreztem magam. Elmúlt minden félelmem és gondolatom, amit még itthon éreztem indulás előtt és nagyon gyorsan hozzászoktam azokhoz a változásokhoz, amelyekkel találkozni kellett.

Köszönhetően a remek szervezésnek abszolút biztonságban éreztem magam, csupán a nyitottságra és rugalmasságra volt szükség, hogy a meglepetésekkel és kihívásokkal teli kongói napok felejthetetlen emlékként íródjanak be a lelkembe és befogadhassak minél többet, melyek elfogadóbbá tesznek.

"Rám legnagyobb hatással az emberek voltak, sokat lehet tanulni tőlük az összetartás, szeretet, család erejéről, ami számukra nagyon fontos. A szegénység, munkanélküliség, betegségek tömeges mérete miatt az emberek hite és vallásossága is erős, a boltok reklámja mellett is szinte mindig megjelenik egy vallási jellegű felirat. "

Látván a kongóiak küzdelmeit, mindennapi harcaikat az életért megerősítette bennem, hogy jó helyen segítünk és vetjük el a magokat, ott, ahol valóban életeket ment meg egy kedves szó, támogatás vagy a szakértelem. Mama Alphonsinék példáján keresztül közvetlenül megtapasztaltuk mit jelent, ha a nők nem tudják érvényesíteni jogaikat és az utcára kerülnek a gyerekeikkel. Óriási öröm és hála van bennem, hogy a Teremtsünk Biztos Lakhatást kampány keretében a magyar adományozóknak köszönhetően biztos fedél került a fejük fölé. Nagy kaland és eredményes munka volt részt venni a ház építésében és a szomorúságot kiváltani örömmel. Ugyancsak fontos, hogy a ruha adományok értékesítése által a családnak biztos bevételi forrása lett, így nincsenek másra utalva és sikerül talpra állniuk.

Csodás élmény volt hallani az alapítványi iskola diákjainak és árváinak magyar köszöntését és éneklését, látni a helyi emberek érdeklődő tekintetét az utcákon, a barátságos, vendégszerető fogadtatást a szállásunkon és a gyülekezetben.

"Kongóban igazi végletekkel találkoztam, a lüktető valósággal, ami azt adta, amije van, a nyomornegyed embertelen életkörülményeit, a gyönyörű természeti tájak békéjét, a porban játszó életvidám gyermekek mosolyát, akik mindenhol megszólítottak, megérintettek, és a hála érzetet, azért, hogy megbecsüljük és örüljünk, annak amink van és ne felejtsünk el határok nélkül adni, megosztani ott, ahol szükség van rá. Mert segíteni és önzetlenül adni valóban kiváltság, ezzel azonosultunk."

A cikkben Vass Kinga fotói szerepelnek, aki 2019 áprilisában az alapítvány által szervezett misszió keretében látogatott el Kongóba.

Írta: Vass Kinga