Teremtsünk Biztos Lakhatást projekt – Kongó

Bodó Katalin beszámolója a kongói Teremtsünk Biztos Lakhatást projektről

2019 tavaszán egy különleges csapat tagjaként mehettem Kinshasába segíteni. Egy olyan magyar csapattal, akik egytől egyig komolyan gondolták, hogy ’Segíteni kiváltság!’ és ezt az egész projekt visszatükrözte.

Nekem már nem volt újdonság Kongó, én örömmel üdvözöltem az ismerős hangokat, zajokat és illatokat. Számomra nem volt már döbbenet az, amitől a többiek kicsit sokkot kaptak. Hatalmas öröm volt visszamenni Kongóba, találkozni a már ismerős emberekkel, látni a mosolygós arcokat, a villanó fekete szemeket. Engem már vártak és előre szóltak is a facebookon, hogy tudják ám, hogy jövök és nagyon várnak. Különleges számukra az a fehér ember, aki nem csak egyszer jön Kongóba, mint a legtöbben.

A projekt számomra arról szólt, hogy hogyan lehet egy - mindenét elvesztett és megalázott - embert, akinek feladatai a reménytelen küzdelemben és kilátástalanságban morzsolja a napjait, szépen lassan felemelni és ici-pici lépésekben haladva fokozatosan visszaadni neki az életörömöt és az emberekbe vetett hitét. Hogyan lehet szelíden, szeretettel munkálkodva, idegenként egy elkeseredett ember bizalmába férkőzni, hogy elhiggye, tényleg segíteni jöttünk, csak neki. Átrepültünk kontinenseken, megszereztük a pénzt és itt vagyunk, hogy dolgozzunk és mindenben segítsünk. Láttam, hogyan változik Mama Alphonsine, ahogy telnek a napok és láttam, hogyan változnak a gyerekek és milyen sokat tud adni egy kis törődés és szeretet. Láttam, hogyan jön vissza az önbizalma, láttam, hogy milyen gyönyörű mosolya van, hogyan jön vissza az életkedv, az életszeretet, ahogy megérti, hogy tényleg biztos otthonuk és bevételük lesz. Elképesztő volt a változás, ami 10 nap alatt végbement.

Mama Alphosine-nak 7 unokája van. Ebből 4 árva, 3 pedig félárva. Két lánya él még, és így 10-en próbáltak boldogulni, miután Mama Alphonsine-t kilakoltatták. Egy szegénynegyedben éltek Kinkoléban, ahol egy szobát béreltek, de nem nagyon tudták fizetni a bérleti díjat, így a kilakoltatás fenyegette őket itt is. Nap, mint nap kihívást jelentett, hogy valamit egyenek a gyerekek, fürdőszoba híján a folyóhoz jártak fürdeni. A kis szobában nem volt bútor, a földön aludtak. A gyerekek nem jártak iskolába, mivel az fizetős Kongóban.

Mi pedig ott voltunk és építkeztünk, persze nem csak mi, hanem helyi szakemberek is. Mi inkább csak a segédmunkát biztosítottuk az építkezésen. Hogy miért építkeztünk? Mert egy házat építettünk a családnak, mert ha van biztos lakhatásod, akkor sokkal könnyebb boldogulni az életben, mert egy stabil pontot biztosít neked. Szóval ezért dolgoztunk és azt kell, hogy mondjam, hogy a trópusokon ez egy elég kimerítő feladat tud lenni. De amikor nem építkeztünk, akkor egy mangó fa alatt hűsöltünk és sokat játszottunk a gyerekekkel. Nekem Geordie volt a kedvencem, a 10 éves nagyfiú. Ő volt köztük az egyik legidősebb és legbarátságosabb is. Nyelvi korlátokon átugorva simán értettük egymást, terelgette a többieket és magyarázta nekik a játékokat. Voltunk pár programon együtt a gyerekekkel, így a család egyre közelebb került hozzánk. A gyerekek nagyon örültek minden játéknak, minden apróságnak. Nyitottak voltak a játékokra és nagyon élvezték a felnőttek figyelmét. 

Egyik este, amikor busszal hazafelé utaztunk, akkor Geordie elbóbiskolt az ölemben, de nem mert rám dőlni. Amikor magamra húztam, akkor elégedetten szusszant egyet és kényelmesen elhelyezkedett a puha melegben, élvezte az őt körülvevő szeretetet és biztonságot. Na, innentől kezdve nem csak ő volt az én kedvencem, hanem én is az övé. Annak ellenére is kiépült köztünk a kapcsolat, hogy nem beszélünk közös nyelvet. Pontosan tudta a kis zsivány, hogy a szívembe zártam és ő meg elégedetten bekuckózta magát.

Nem csak a tündérmese lett valóra váltva, hogy építettünk egy házat, hanem gyűjtöttünk rengeteg ruha adományt, amiből Mama Alphonsine használt ruha eladásba kezdett. Az elején nagyon bizonytalan és félénk volt, ezért a szállás éttermében gyakorolta néhány önkéntes a ruhaeladást Mama Alphonsine-nel. Az áttörést az hozta, hogy jött az egyik pincér lány, aki tényleg vásárolt ruhát. Másnap már a szállás összes fekete alkalmazottja ott vásárolt. Aztán már az utcán ment az árulás és 2-3 önkéntes lelkesen segítette a munkát. A ruhaárulás azóta is szépen folyik és jó bevételt biztosít a családnak.

Végül az egyik önkéntesünk – pénzügyi diplomás fiatalember – külön leült és átbeszélte Mama Alphonsine-nal a pénzügyeit, hogy mit is hogyan osszanak be, hogy fontos, hogy több lábon álljanak és hogyan lehet hosszú távon boldogulni és megtakarítani. Mindkét fél számára emlékezetes és tanulságos beszélgetés volt ez.

A ház elkészült szerkezet készre és a felét pedig sikerült kulcsra készre befejezni. Különleges élmény volt átadni a házat, látni a család örömét. Az önzetlen segítség nem jellemző már a mi világunkra, pedig nagyon értéke van. Sokkal többet kapsz vissza, mint amit adsz. Sokkal gazdagabban jöttünk haza, mint, amikor elmentünk. A családdal azóta is tartjuk a kapcsolatot. Jól vannak, jól érzik magukat a biztos otthonukban. A ruhaeladás is jól megy, szépen hoz a konyhára. Bízunk benne, hogy a nagyobb gyerekek ősztől iskolába mennek. Szeretnénk ezt egy-egy megpakolt iskolatáskával megtámogatni.

Persze nem mindennap csak a házat építettük, hanem voltunk más programokon is, egy kicsit megismertük Kongó egy szegletét.

Elmentünk szafarizni és szájtátva néztem a gyönyörű környezetet és az afrikai nagyvadakat. Itt is együtt voltunk a gyerekekkel, közös élmény volt, együtt néztük az állatokat és élveztük a száguldást a szafari busszal.

Számomra az egyik nagy élmény a hajókázás volt a Kongó folyón. Kinshasa fölött a folyó több kilométer széles és sok sziget van rajta. Némelyik szigeten kis falvak vannak. Megálltunk egy ilyen falunál és Kongó egészen más arcát ismertem meg a zsúfolt főváros vagy a hegyi falvak után. Ezeken a szigeteken ritkán van fehér ember, eléggé elzárva élnek a világtól. Természetesen áram vagy vezetékes víz nincs. Amikor a folyó árad, akkor a szigetek víz alá kerülnek. Sok ház ezért cölöpökre van építve, hogy kibírja az áradást. Ilyenkor a helyiek csónakon közlekednek egymás között is. És itt a semmi közepén is van iskola és folyik a tanítás, persze nagyon szerény körülmények között. Egészen különleges élmény volt ez a világ. 

Természetesen jártunk az Afrikáért Alapítvány iskolájában és az árvaházban is. Az iskolában műsorral fogadtak minket és utána megnézhettük, hogyan folyik az oktatás. Készültünk adományokkal is a gyerekeknek. Átmentünk az árvaházba is, itt is énekelve vártak minket. Délután közös ebéd volt az árvaház udvarán az iskola dolgozóival és az árvákkal. Megismertük az iskola történetét, hogyan lett belőle egy stabil, jól működő intézmény. Hogyan lett az oktatás színvonala felemelve, hogyan érték el, hogy most már minden gyerek sikerrel érettségizik. Engem mindig jó érzéssel tölt el, amikor belegondolok, hogy az Alapítvány magyarok segítségével ad 30-40 embernek munkát Kongóba és biztosítja szegény negyedben az iskola lehetőségét évente 500 diáknak. A gyerekek mosolya önmagáért beszél, ahogy kacagnak és játszanak, látszik, hogy itt jó helyen vannak.

Kinshasai közlekedés maga a káosz és a dugó. A 12 milliós városba a fő közlekedési szabály, hogy nincs szabály. Jártunk szegény negyedekbe, láttunk szívszorító helyzeteket és sorsokat. Rengeteg a szemét Kongóban, nincsenek szemetesek, nincs szemétszállítás. Időnként elégetik a szemetet, de így is vannak részek, ahol bokáig lehet gázolni a mocsokban. Megdöbbentő a szegénység mértéke és még megdöbbentőbb, hogy az emberek mégis mosolyognak és mindent megtesznek, hogy lehetőleg szép ruhában járjanak. 

Ősszel egy agresszív és kemény Kongóban jártam, ahol egymást érték a rendőri és belügyminisztériumi ellenőrzések és az időnkénti túlkapások. A mostani Kongó sokkal nyugodtabb volt, sokkal békésebb és biztonságosabb. Egy másik arcát mutatta nekem, egy sokkal könnyebben szerethető arcát.

Jártunk Pakajumában is, ami Kinshasa legnagyobb nyomornegyede. Amikor azt hittük, hogy a szegénynegyedeknél már rosszabb nem lehet, akkor szembesültünk vele, hogy de bizony van rosszabb. Bádogviskókban élnek, 10-15 ember együtt szorosan, a tisztálkodás nyilvános csapnál folyik. A szegénységben nem marad méltóság, bár azért a fehérek láttán szétrebbentek és eltakarták magukat. A folyócskában szennyvíz folyik és mindent áthat a bűz. A pillepalackok tengerétől időnként nem lehet látni a vizet. A legtöbb ember itt megélhetési bűnöző. Természetesen komoly problémát jelent az alkohol és a drog. A gyerekek nem tudnak iskolába járni, egyenes az út a megélhetési bűnözés felé. Mindennaposak a balhék az utcákon. Pakajuma elején és végén is rendőrőrs van. Nekünk, fehéreknek be kellett jelentkeznünk és csak rendőri védelemmel mehettünk be. Gépfegyveres rendőrök vigyáztak ránk, hogy ne essen bajunk. Szívszorító látni a gyerekeket, akik esélyt sem kapnak egy normális életre és vidámak a koszban és mocsokban. Igazi kemény utcagyerekek, akik pár év múlva iskolázatlanul próbálnak majd megélni. A higiénia teljes hiánya jelenik meg ezen a helyen, számunkra elképzelhetetlen itt élni, nekik meg ez a valóság.

Sok nagyvárosban van ilyen nyomornegyed a fejlődő országokban. Olyan nagymértékű az urbanizáció, hogy a városok nem bírják a fejlődés ütemét. A Teremtsünk Biztos Lakhatást Habitat projekt célja az is, hogy minél szélesebb nyilvánosságot kapjanak ezek a problémák és hogy induljon meg ezeknek a területeknek a fejlesztése. Világ szinten 1,6 milliárd ember él nyomor és szegény negyedekben. Elképesztően nagy szám. Te tudtad milyen szerencsés vagy, hogy fedél van a fejed fölött és van munkád?Az iskolázottságról már nem is beszélve.

Végül szeretnék egy kicsit írni Nektek az afrikai fiamról, Andréról.

(Ha még nem hallottál volna rólunk, akkor André egyetemi tanulmányait támogattam az elmúlt 4 évben és messengeren kezdtünk beszélgetni 2 évvel ezelőtt. 2018 őszén, amikor először jártam Kongóban, találkoztunk személyesen is. Nem csak vele találkoztam, hanem a családjával is. Nincs otthonuk és napi szinten éhezett a család. Közös erővel és magyarok támogatásával nyitottak egy kisboltot, ami megélhetést biztosít a családnak).

Ebből a szempontból is nagyon szerencsés volt a projekt számomra, mert több napot is együtt tudtunk tölteni. Amúgy is napi szinten kapcsolatban vagyunk messengeren, de azért személyesen találkozni az más. Sokat tudtunk beszélgetni. Megvitattuk a világ dolgait, a kisboltban és családban rejlő lehetőségeket, hogyan is lépjünk tovább. Nagyon büszke vagyok arra, amit Andréék elértek, a kisbolt szépen üzemel. Volt egy délután, amit André családjával tudtam eltölteni, ez sokat segített, hogy jobban megértsem őket. A kisbolt előtt üldögéltünk és én voltam a helyi látványosság. A gyerekek mindenféle indokot kitaláltak, csak elmehessenek a bolt előtt. Az egyik annyira rám csodálkozott, hogy nekiment egy táblának…. :D  Vittem ajándékba 2 használt laptopot. Az egyik Andréé lett, a másikat az egyik öccse Donna kapta, akinek kifejezetten informatikus vénája van. Most 16 éves és persze egyetemre szeretne majd egyszer menni. Az idén érettségizők között van az Alapítvány iskolájában José, aki André húga. Sikeresen letette az érettségit, nagyon büszke vagyok rá is. Utána Andréval mászkáltunk a városban (meg kellett találnunk a többieket szállító buszt, hogy visszacsatlakozzam a csapathoz), ezt is nagyon élveztem. Jó volt a fiammal csavarogni egyet.

Nagyon csodálatos 12 napot töltöttem Kongóban. Végtelenül hálás vagyok azért, hogy ennek a projektnek a résztvevője lehettem, hogy mindezt átélhettem. Egy picit mindig nehéz szívvel jövök haza, mert annyira sok lenne a tennivaló és a segítenivaló és olyan parányi az a csepp, ami belekerül ebbe a tengerbe. De az én cseppem is. Én is beletettem a magamét és a többiek is egytől egyig, akik ott voltak. Köszönet nekik.

Az önkénteseken kívül hárman voltak a magyar Afrikáért Alapítványtól, akik rengeteget dolgoztak előtte, alatta és utána, hogy ez az út ilyen jól sikerüljön. Köszönet nekik is.

Végül és nem utolsó sorban külön köszönöm a rengeteg támogatónak, akik akár pénzbeli adománnyal, akár ruha adománnyal, akár jó szóval támogatták ezt a projektet és bíztak bennünk és segítettek. Nélkületek sokkal kevesebbet tehettünk volna.

Bodó Kati - Önkéntes 

Viszoki Dávid önkéntesünk beszámolója

Visszatekintés az őszi misszióra, Viszoki Dávid tollából

Tavaly decemberben az Afrikáért Alapítvány által szervezett Afrika Napokon nagy meglepetés ért engem, ugyanis sikerült megnyernem a tombolán a fődíjat, ami az volt, hogy részt vehetek az áprilisi kongói misszión. Nagy volt a meglepetés, hiszen már régóta kapcsolatban voltam Tshava-val, az Alapítvány egyik támogatottjával, és a vele való beszélgetések során erősödött bennem a vágy, hogy  egyszer elutazzak Kongóba, és részt vegyek egy önkéntes küldetésen.

Feleségemmel együtt szerettünk volna elmenni, mert ő is érdeklődött Afrika iránt, és szeretettünk volna  részt venni egy ilyen nagy kalandban, ráadásul a nyertes tombolaszelvényt is ő vette nekem. :) Ezért közösen vettünk részt a kiválasztási folyamaton, ahol felmérték az út iránti elkötelezettségünket, és azt, hogyan tudnánk elősegíteni az út sikerességét. Az is szempont volt, hogy mennyire tudunk rugalmasan csapatban dolgozni, hiszen az egész út lényege a közös csapatmunkán alapult. A sikeres kiválasztás után egy hónapos felkészülés következett, amely adományszervezést, ruhagyűjtést és persze sok oltást jelentett. Emellett alapos kulturális, gyakorlati és biztonsági felkészítést is kaptunk az Afrikáért Alapítványtól. A felkészülés sikeresen alakult, mivel rengeteg használt ruhát és orvosi műszert gyűjtöttünk, és az utazás napjára a ház felépítéséhez szükséges pénzadomány 95%-a is összegyűlt.

A hosszú repülőút alatt érdekes volt a hatalmas - és a klímaválság miatt sajnos egyre csak növekvő -Szahara sivatagot látni, de még érdekesebb volt megérkezni a trópusi Kinshasaba. Szerencsére az összes csomagunk (a kb 900 kg rakomány) megérkezett velünk.

A Kint tartózkodásunk alatt gyakorlatilag minden újdonságként ért engem, és a legapróbb dolgok is új élményt jelentettek: az időjárás (sok eső, általában éjszaka), a növények, amiket eddig csak a lakásban láttam, itt a szabadban nőttek. Persze a legnagyobb élmények az emberekhez kötődnek. Mama Alphonsine és családja, valamint a kísérőinkkel való beszélgetések sokat segítettek abban, hogy megismerjem a helyi sajátosságokat.  Az emberekkel való találkozások, az aktívan velük eltöltött közös idő adta meg az utazás sava-borsát, ami miatt nagy tapasztalat lett ez az út.

Érdekes volt látni, hogy a kis külvárosban, Kinkole-ben, az emberek többsége az ideje nagy részét a háza körül, a kertben tölti. Itt árulják portékáikat, főzik meg ételeiket, énekelgetnek és végzik az összes többi foglalatosságot. A gyerekek  -  akiknek nagy része nem jár iskolába  -   csoportokban játszanak a ház körül. Minden kertben van egy fa ( mangó, papaya vagy banánfa), aminek árnyéka kincset ér. Az volt az érzésem, hogy itt az emberek valahogy közelebb állnak az ősközösségi, őszinte állapotokhoz. Az emberek mellett a természet, különösen a hatalmas és méltóságteljes Kongó folyó is elkápráztatott.

Olyan tapasztalatokat szereztem, amelyek végig velem fognak maradni. Jó érzés volt segíteni Mama Alphonsine-nak és családjának. Rossz érzés volt látni, hogy ez csak egy csepp a tengerben. Bízom benne, hogy a jövőben lesz még alkalmam, hogy egy-két cseppet még tehessek ezért a csodás országért.

Írta: Viszoki Dávid

Gyuris Kata kongói beszámolója

"Terepgyakorlaton Kongóban" :)

Még mindig nehéz összeszedni és rendszerezni azt a rengeteg élményt, ami Kinshasában ért engem, de azért megpróbálom. J

Először is Mama Alphonsine-ról és a családjáról szeretnék írni. Bár csak nagyon rövid időnk jutott egymás megismerésére, mégis mély nyomott hagyott bennem az a változás, amit az ismeretségünk alatt észrevettem rajta és magunkon is. Az önkénteseknek és a családnak is időre volt szüksége ahhoz, hogy kicsit feloldódjunk egymás társaságában, illetve ők is és mi is megszokjuk az új helyzetet, környezetet. Viszont tényleg túlzás nélkül állíthatom, hogy Mama Alphonsine-on napról napra látszódott, hogy egyre jobban elhiszi: most talán tényleg jobbra fordul a sorsuk, tényleg el fog készülni a ház és az övék lesz. Egyre többször láttuk mosolyogni, illetve azt is megfigyelhettük, hogy különböző élethelyzetekben hogyan viselkedik.

Láttuk az unokáiról gondoskodni, láttuk ahogy beletanul a használt ruhák árusításába és egyre keményebben alkudozik, illetve különösen szerencsésnek érzem magam, hogy hosszabban beszélgethettem vele franciául a jövőbeli terveiről és arról, hogy mire lesz majd érdemes odafigyelnie a hirtelen nyakába szakadt pénzzel kapcsolatban.

Viszoki Dávid, az önkéntes csapat egyik tagja és nem mellesleg pénzügyi szakember, összeszedett jó néhány hasznos tippet Mama Alphonsine-nak, amiket még a hazautazásunk előtt gyorsan átbeszéltünk (ezen az alkalmon én voltam Dávid francia tolmácsa). Ebben a kicsit nyugodtabb közegben kiderült, hogy Mama Alphonsine remekül beszél franciául, sőt, a legtöbb potenciális problémára és veszélyre ő is rálát, nagyon is tisztában van azzal, hogy a hirtelen érkezett segítség egyszerre lehet hatalmas lehetőség és veszélyforrás is. Őszintén remélem, hogy a megváltozott élethelyzet lassan az önbecsülését is visszaadja neki. Én pedig hálás vagyok Dávidnak, mert rengeteget tanultam tőle arról, hogy mennyire más dimenzióban kell gondolkodnunk a befektetési, pénzspórolási lehetőségekről a fejlődő világban.

Először azt is fájdalmas volt látni, hogy a gyerekek soha semmire nem panaszkodnak, ha órákig kell várni, szó nélkül várnak, akkor is, ha éhesek vagy szomjasak, a kicsi kétéves Consolat pedig még maláriásan-lázasan sem adott ki egy hangot sem. Sajnos hozzászokhattak már, hogy felesleges kérni vagy panaszkodni, mert úgysem tud senki segíteni a problémájukon. Aztán lassan-lassan megnyíltak, játszottak önfeledten az önkéntesek által hozott játékokkal, ugróiskoláztak és néhány nap után már mertek kérni vizet is, ha szomjasak voltak. Nyilván ők még nem érzik át teljesen, hogy mi a jelentősége ennek a frissen felépült háznak, de őszintén remélem, hogy egészségesebben nőhetnek fel és szép sorjában mindegyikük eljut  majd iskolába. Mert ez hosszú távon jobb életet tesz lehetővé nekik.

A családdal való találkozáson kívül nagy élmény volt eljutni az Alapítvány által fenntartott iskolába és árvaházba is, hiszen mindkettőről nagyon sokat hallottam már. Egy napot töltöttünk itt, az alsós diákok rövid műsorral készültek a megérkezésünkkor, majd pedig megnézhettük, hogy milyen termekben, milyen körülmények között tanulnak a gyerekek.

Az iskola alapvetően egy nagyon zajos, életvidám hely, hiszen sem zárható ajtó, sem pedig zárható ablakok nincsenek az osztálytermekben, ezért szinte együtt tanulnak a különböző osztályok. Örülök, hogy tudtunk beszélgetni a tanárokkal is, illetve az árvaházban Papa Raphaellel, aki nem csak az árvaház vezetője, hanem az iskolás és az árva gyerekek lelki pásztora is. Fontos tapasztalat volt, hogy bár az Alapítvány tevékenysége alapvetően a gyerekek támogatására és az iskola fenntartására irányul, az iskola dolgozói - akiket egyébként nagy gonddal kiválogatott az Alapítvány és akik valóban nagyon elkötelezettek - szintén nehéz körülmények között élnek, még ha a gyerekekkel ellentétben a megélhetésük és a hátországuk valamennyire biztosított is.

Az iskolához vezető utca viszonylag meredek és rengeteg kinshasai utcához hasonlóan szinte bokáig kell gázolni a szemétben, vagy legalábbis nagyon ügyesen kell manőverezni, hogy ne merüljünk el benne. Ez egyébként Kinshasa egész városképére igaz, mindenhol elborítja az utcákat a szemét. Talán az egyetlen városrész, ahol ez nem így van, az elit Gombe negyed, ahol nagyrészt diplomaták és felső középosztálybeli vagy annál is gazdagabb kongóiak és külföldiek élnek. 

Első látásra (és talán sokadikra is) döbbenetes látvány ez a rengeteg szemét, valamint az utca közepén a szemétdombokon kapirgáló állatok. Aztán ha közelebbről megnézi az ember ezeket a szemétkupacokat, könnyen észre lehet venni, hogy a rengeteg szemét többsége üres vizes flakon, illetve vizes zacskó, hiszen gyakorlatilag csak így lehet iható vízhez jutni. Nyilvános helyen elhelyezett szemeteseket pedig nem nagyon látni Kinshasa utcáin, sem pedig táskával vagy hátizsákkal közlekedő helyieket, hiszen a legkönnyebben úgy tudják védeni az értékeiket, ha minél közelebb tartják azokat magukhoz, zsebben vagy valahol a ruha fodraiban elrejtve. Ez pedig mindjárt más megvilágításba helyezi a szemetelés kérdését is. A legmegdöbbentőbb talán mégis az, hogy milyen hamar természetessé válik ez a látvány, mintha tényleg szerves része lenne Kinshasa városképének.

A legtöbb városban komoly különbségek vannak lakhatási körülmények tekintetében, de Kinshasában mintha összeérne két ellentétes világ. Ez halmozottan jelen volt Pakadjumában, a nyomornegyedben, amelyet meglátogatott a csapat. Mindig sokkoló ilyen kilátástalan szegénységet látni, de leginkább az maradt meg bennem, hogy ebben a reménytelenségben már nem is lehet szempont az emberi méltóság megőrzése, mert egyszerűen nem prioritás. Magyarországon is többször találkoztam már az utcán dolgukat végző hajléktalanokkal, akiket már az sem érdekelt, hogy ki látja őket és ki nem, de azért tisztán emlékszem, hogy Pakadjumában milyen gyorsan rebbentek szét és bújtak el a nyílt utcán az egyébként meztelenül fürdő gyerekek és felnőttek, amikor megláttak minket. Ezután megdöbbentő különbség látni a Gombe negyed európai mércével nézve is gyönyörű újépítésű házait. Talán egyébként ez Kongó és Kinshasa legérdekesebb és egyben legijesztőbb vonása is: az az elképesztő szakadék, ami a város és az ország különböző részei között húzódik.

Doktori kutatásomban foglalkozom afrikai városok irodalmi ábrázolásaival is, így amikor eljutok egy-egy ilyen helyre, mindig kicsit úgy érzem, mintha terepgyakorlaton lennék. Kinshasa sok szempontból hasonlít az általam eddig megismert afrikai nagyvárosokra (Johannesburg, Fokváros, Durban, Kigali, Bulawayo), de egyben különleges is. Hasonlóság, hogy ezekben a városokban is szinte hihetetlen különbség van egy-egy városrész életminősége, életkilátásai között, ugyanakkor Kinshasában feltűnő az is, hogy mindenki mindig csinál valamit. A belvárosban szinte lehetetlen közlekedni, hosszú kilométereken keresztül állnak a dugók, mert mindenki igyekszik valahova. Az utak mentén sorakoznak az árusok, némelyiknek egészen komoly kis bódéja van, de van aki csak egy apró műanyag asztallal ül ki és próbálja eladni a portékáját. Mindenki árul valamit, amiből megélni ugyan csak nehezen lehet, de mégis valamiféle megoldást jelent az egyébként kilátástalan munkanélküliségben.

Egyszer Pécsett egy Afrikával foglalkozó konferencián hallottam egy magyar kutató előadását, mely a kenyai Kiberáról, a világ egyik legnagyobb nyomornegyedéről szólt. Az előadó elmondta, hogy milyen napi problémákkal kell szembenézniük a helyieknek és milyen nehéz sorsuk van. Az előadás után egy zimbabwei férfi felállt és amellett kezdett érvelni, hogy éppen itt az ideje egy perspektívaváltásnak: mi lenne, ha nem (csupán) szánakozással és elborzadva néznénk ezekre az emberekre és az élethelyzetükre, hanem elismernénk, hogy Kibera létezése valójában egy rettenetesen nehéz szituációra adott, jelen pillanatban elérhető legjobb válasz. Hiszen a kiberai lakosok rengeteget dolgoztak azért, hogy Nairobiba költözésük után felépítsenek maguknak egy viszonylag élhető életet, még ha ez a mi sztenderdjeink szerint nem is tűnik annak. 

Kinshasával és a misszióval kapcsolatban is úgy érzem, hogy bár hosszú távú célként azon kell dolgoznunk, hogy a lakhatási egyenlőség megvalósuljon és mindenkinek alanyi jogon járjon a lakhatási biztonság, mindaddig, amíg ez nem így van, el kell ismernünk, hogy a fejlődő országok lakosai a nehéz körülmények ellenére is az adott helyzetben elérhető legtöbbet próbálják kihozni a lakhatás kérdéséből, még akkor is, ha mi csak hullámpalából vagy alumíniumból összetákolt bádogvárosokat látunk.



Írta: Gyuris Kata

Kongó többé nem egy üres szó

Betekintés a 2019-es kongói misszióba Önkéntesünk élménybeszámolóján keresztül

A jó szándék számos körülményt megváltoztat. Egy szívből jövő gondolat vagy jótett csökkenteni képes mások fájdalmát és ezáltal örömöt is tud vinni az életükbe. Akár egy óriási változást, ami segít kitörni a kilátástalanság útvesztőjéből és felemelkedni újra az emberi méltóság állapotába, ahonnan újrakezdhető az élet és megújul a remény. Mindenkinek szüksége van egy biztos pontra, ahonnan elindul, ahova hazatér, egy helyre, ahol otthon érzi magát és a lelke megnyugszik. Ahol biztonságban érzi magát és védelemben.

A naplemente bíbor fényekkel festette meg a Kongó folyó vízét. Mama Alphonsine gyerekei a parton játszottak, ahol talán életük első nagy közös élményét élték át, túl a szegény negyed láthatatlan falain, fehérek között, akik értük jöttek el Kongóba. Túl az első megható találkozáson, amikor meglátogattuk őket szerény kis bérelt szobájukban, elvittük magunkkal kirándulni, hogy jobban megismerjük egymást és feloldódjanak a kezdeti zárkózottságból.

"Számomra egyszerre hihetetlen és egyedülálló csoda, hogy ebben a lelassított pillanatban láthattam az arcokat, akiket pár napja csak fotóról ismertem és tagja lehettem egy szuper csapatnak, akikkel építeni, segíteni, tapasztalni érkeztünk."

Afrika engem is rég hívott, bár nem adta könnyen magát. Nemcsak az utazási céljaim között szerepelt, inkább egy olyan helyként gondoltam rá, ahová vihetem és adhatom a legjobbat, mégis sokkal de sokkal többet fogok én kapni tőle. Missziónk során nemcsak Kongót, hanem magamat is mélyebben megértettem és egy egyedülálló, átalakító időutazásban volt részem.

Minden napra akadt több érdekes, megdöbbentő történet, mely megérintett és ezek a gondolatébresztő élmények, találkozások azóta is formálják világképemet. Kongóban lenni, utazni, missziót teljesíteni egy nagyon intenzív élmény volt. Bár egy teljesen más kultúrába és társadalmi szokás rendszerbe érkeztem, mégis az első pillanattól otthon éreztem magam. Elmúlt minden félelmem és gondolatom, amit még itthon éreztem indulás előtt és nagyon gyorsan hozzászoktam azokhoz a változásokhoz, amelyekkel találkozni kellett.

Köszönhetően a remek szervezésnek abszolút biztonságban éreztem magam, csupán a nyitottságra és rugalmasságra volt szükség, hogy a meglepetésekkel és kihívásokkal teli kongói napok felejthetetlen emlékként íródjanak be a lelkembe és befogadhassak minél többet, melyek elfogadóbbá tesznek.

"Rám legnagyobb hatással az emberek voltak, sokat lehet tanulni tőlük az összetartás, szeretet, család erejéről, ami számukra nagyon fontos. A szegénység, munkanélküliség, betegségek tömeges mérete miatt az emberek hite és vallásossága is erős, a boltok reklámja mellett is szinte mindig megjelenik egy vallási jellegű felirat. "

Látván a kongóiak küzdelmeit, mindennapi harcaikat az életért megerősítette bennem, hogy jó helyen segítünk és vetjük el a magokat, ott, ahol valóban életeket ment meg egy kedves szó, támogatás vagy a szakértelem. Mama Alphonsinék példáján keresztül közvetlenül megtapasztaltuk mit jelent, ha a nők nem tudják érvényesíteni jogaikat és az utcára kerülnek a gyerekeikkel. Óriási öröm és hála van bennem, hogy a Teremtsünk Biztos Lakhatást kampány keretében a magyar adományozóknak köszönhetően biztos fedél került a fejük fölé. Nagy kaland és eredményes munka volt részt venni a ház építésében és a szomorúságot kiváltani örömmel. Ugyancsak fontos, hogy a ruha adományok értékesítése által a családnak biztos bevételi forrása lett, így nincsenek másra utalva és sikerül talpra állniuk.

Csodás élmény volt hallani az alapítványi iskola diákjainak és árváinak magyar köszöntését és éneklését, látni a helyi emberek érdeklődő tekintetét az utcákon, a barátságos, vendégszerető fogadtatást a szállásunkon és a gyülekezetben.

"Kongóban igazi végletekkel találkoztam, a lüktető valósággal, ami azt adta, amije van, a nyomornegyed embertelen életkörülményeit, a gyönyörű természeti tájak békéjét, a porban játszó életvidám gyermekek mosolyát, akik mindenhol megszólítottak, megérintettek, és a hála érzetet, azért, hogy megbecsüljük és örüljünk, annak amink van és ne felejtsünk el határok nélkül adni, megosztani ott, ahol szükség van rá. Mert segíteni és önzetlenül adni valóban kiváltság, ezzel azonosultunk."

A cikkben Vass Kinga fotói szerepelnek, aki 2019 áprilisában az alapítvány által szervezett misszió keretében látogatott el Kongóba.

Írta: Vass Kinga

A Serengeti Nemzeti Park

„Párduc, oroszlán, gorilla, 

makákóbambusznád, majomkenyérfa, kókuszdió

szavannák, fekete nők

Ó-ó-ó, Afrika!”- így énekel a KFT együttes

Afrika csodálatos tájai és élővilága felkelti az emberek érdeklődését és nem csupán a természetbarátokét. Számos filmben, irodalmi és képzőművészeti alkotásban kerül előtérbe Afrika fantasztikus élővilága és a táj szépsége, ami meghatározza a kontinensen kívül élőkben, azt, hogy mi az elképzelésük Afrikáról és nem utolsó sorban turistákat csábít oda.

A következő sorokban a Tanzániában található Serengeti Nemzeti Parkot fogom bemutatni. A Serengeti maszáj nyelven annyit tesz, mint „végtelen föld”. Nevét annak köszönheti, hogy a park mérete majdnem 15 ezer km² és a világon az egyik legnagyobb méretű nemzeti park. A természeti csoda Tanzánia északi részén helyezkedik el, a Viktória- tótól keleti irányba húzódik, és egészen Kenya déli határáig terjed. A nemzeti park Afrika első ilyen jellegű létesítménye, melyet az angolok alakítottak ki az 1930-as években. A park a hihetetlen sokszínű élővilágát annak köszönheti, hogy a tó környéke igen csapadékos és emiatt bőséges legelést biztosít az állatoknak. Májusra kiszáradnak a gyepek és az állatok a nemzeti park irányába vándorolnak, mert a nedvesebb területeken találnak füvet és vizet. Az egyik legnagyobb látványossága a parknak ez az állatvándorlás-

A park hatalmas mennyiségű nagyvadat tart el, körülbelül 370 000-t-, többségük pedig növényevő. A területen többek között élnek gnúk, zsiráfok, orrszarvúk, elefántok, kafferbivalyok, impalák, thomson- és grant-gazellák. Ragadozók között meg kell említenünk a leopárdot,gepárdot valamint az állatok királyát, az oroszlánt.

Emellett feltétlenül érdemes megemlíteni az Olduvai- szurdokot, amelyet az emberiség bölcsőjeként neveznek. Több mint 80 éve folynak itt ásatási munkálatok és a 40-50 éve előkerült leletek komoly hatást gyakorolnak az emberiség történetére. Ezen a helyen találtak egy 1,75 millió éves koponyát illetve felfedeztek egy 3,5 millió éves lábnyomot is. Innen datálható, hogy őseink két lábra álltak.

A park fennmaradása azonban folyamatos odafigyelést igényel. Az 1960-as években bizonyos állatfajok száma vészesen lecsökkent, az ember mohósága miatt. Ennek eklatáns példája, hogy az elefánt-populációt hogyan tizedelték meg az elefántcsontért. Az 1980-as évekre a helyzet némiképpen javult, mert a park és az ország infrastruktúrája is fejlődésnek indult. Ezen kívül a park rendkívül nagy mennyiségű pénzbeli támogatást is kapott. Az 1989-es évektől kezdődően pedig világszerte tiltották az elefántok vadászatát. Napjainkban a park szomszédságában illegálisan élők okoznak károkat azzal, hogy vadásszák a parkban élő vadakat. Ennek oka az, hogy az elszegényedett falusi lakosságnak élelem kell. A szomorú igazság az, hogy pár évtizeddel ezelőtt, még elég hely volt minden állatnak és embernek, mára azonban ez megváltozott

Mindennek ellenére azonban törekednünk kell ara, hogy megőrizzük természetes szépségében a világ egyik legnagyobb és legérdekesebb szabadtéri állatkertjét.

A cikkben Romics Katalin fantasztikus fotói szerepelnek, aki 2014-ben az alapítvány által szervezett humanitárius turizmus keretében látogatott el a parkba.

Írta: Romics Ágnes

Források:
http://www.zeneszoveg.hu/dalszoveg/841/kft/afrika-zeneszoveg.html utolsó letöltés ideje:2016- 04.19

[http://serengeti.hupont.hu/ utolsó letöltés ideje: 2016.04.19.

http://www.nyf.hu/others/html/allattan/nemzetipark/page18.html utolsó letöltés ideje: 2016.04.19.

http://serengeti.hupont.hu/8/ujabb-latvanyossagok utolsó letöltés ideje:2016.04.19.

http://www.serengeti.org/main_serengeti.html utolsó letöltés ideje:2016.04.19.

Országok - Szudán

Szudán

· hivatalos neve: Szudáni Köztársaság

· fővárosa: Kartúm

· területe: 1 886 086 km2

· népessége: 36 108 853 fő

· pénznem: a szudáni font

Általános információk

A fővárosban és annak vonzáskörzetében nagyjából 14 millió ember él. Hivatalos nyelvük az arab és az angol. A lakosság 70%-a a szudáni. Az ország lakosainak 97%-a a szunnita iszlám vallást követi.

A Szudáni Köztársaság 1956-os függetlenedése óta gyakorlatilag folyamatos polgárháborúk helyszíne. Az ország északi része a történelem során szoros kapcsolatot alakított ki Egyiptommal, erre utal a vallásuk is. Ezzel ellentétben a déli területeken döntő többségben keresztények élnek. 1955-ben konfliktus robbant ki észak és dél között a függetlenedés kérdése kapcsán: a déliek féltek, hogy észak a jövőben elnyomó politikát fog  folytatni velük szemben.

Az ország kapcsán röviden említést kell tennünk a Darfúr tartományban történtekről. A konfliktus 2003-ban robban ki a helyi fekete bőrű lakosság, a Szudáni Felszabadítási Mozgalom (SLM), illetve az Igazság és Egyenlőség Mozgalom (JEM) és a kormány támogatását élvező, észak-arab törzsekből toborzott Janjaweed milíciák között. 2007-re az áldozatok száma közel járt az 500 ezerhez. A Janjaweed milicíák etnikai tisztogatásai miatt 2,5 millióan váltak menekültté. A konfliktus napjainkig sem sikerült rendezni.

2011. július 9-én Szudántól függetlenséget nyert Dél-Szudán, hivatalos nevén Dél-Szudáni Köztársaság.

Omdurman

Szudán legnagyobb városa. A Nílus nyugati partján fekszik, a fővárossal szemben. Omdurmant és Kartúmot együttesen az ország kulturális és ipari központjaként tartják számon. A várost Muhammad Ahmad al-Mahdi vallási vezető hozta létre 1884-ben. Az 1898-as omdurman-i csatában a britek győzelmet arattak al-Mahdi követői felett, újra Kartúmot téve meg fővárosnak.

Kartúm

Szudán fővárosa. A város az Ugandából érkező Fehér-Nílus és az Etiópiából érkező Kék-Nílus összefolyásánál épült. A várost 1821-ben alapították az egyiptomi hadsereg helyőrségeként, de a rabszolgakereskedelemnek köszönhetően hamar fontos kereskedelmi központként tartották számon. Nevezetességei között kiemelkedő a kartúmi nagy mecset, Faruq-Mecset és a As-Sahid- Mecset.

Port Sudan

Az ország legfőbb kikötője, a Vörös- tenger partján fekszik. Port Sudan-t a 20. század elején alapították Kartúmtól nagyjából 650 km-re. Innen indulnak az exportál nyersbőr, köles szezám és gyapot szállítmányok. A turisták körében is igen népszerű búvárkodó- és fürdőhely.

Források: Lonely Planet, World Fact Book, Navigátor Világatlasz

Írta: Telek Szilvia

Afrika folyói - a Nílus

Afrika folyói

A most induló sorozatunk az afrikai kontinens legnagyobb folyóiról szól, amelyek meghatározzák egy nép életét, mezőgazdaságát, kultúráját, miközben birodalmak és országok tűnnek el és születnek, fáraók és császárok dinasztiái váltogatták egymást, emberek milliói esőért imádkoznak, vagy éppen vitatkoznak azon, hogy ki mennyi vizet használhat fel a területén hömpölygő folyóból.

Az afrikai kontinenst körbe veszik az óceánok és tengerek, de a folyók és a tavak egyenlőtlenül oszlanak el, így vannak olyan területek, amelyeknek nincs állandó folyóvizük. Csaknem minden nagyobb folyó az északi és a déli szélesség 15. foka közé esik, egyedül az Orange folyó a kivétel.

Az öt nagy folyó, ami meghatározza a kontinens vízrajzát: a Nílus, a Kongó, a Niger, a Zambezi és az Orange.

Nézzük sorra ezeket a folyókat és a hozzájuk kapcsolódó vízügyi problémákat.

A NÍLUS

A föld leghosszabb folyója a 6850 km hosszúságú Nílus, amelynek két mellékfolyója van, a Fehér Nílus, amely a ruandai Nyunguve erdőből ered egy iszapos kis lyukból. Ez azért érdekes, mert évezredeken át kutatták a folyó eredetét. Ó- Egyiptom papjai azt hirdették, hogy a Nílus forrása az a könnycsepp, amely Ízisz istennő szeméből hullott a földre, amikor férjét és testvérét, Ozíriszt siratta. Hódolva a folyó isteneinek szép szüzeket áldoztak minden évben a folyónak, ami meg is „hálálta”a gyönyörű ajándékot. Termékeny iszaprétegeket hagyott maga után, amit az egyiptomiak „fekete földnek” neveztek el. Ez a föld teljes mértékben kielégítette az emberek mindennapi szükségleteit: gabonát biztosított a kenyérhez, lótuszvirágot a parfümkészítéshez és az iszap ásványi anyagaiból nőttek a papiruszsás szárai.

A folyó pontos eredetét 2005- ben egy brit-új zélandi tudós csoport állapította meg.

A másik mellékfolyó az etiópiai Tana tóból eredő Kék Nílus, amely egyesül a Fehér ággal és együtt törik át a Szaharát majd egy széles deltával ömlenek a Földközi tengerbe.

Eddig minden idillinek tűnik vízügyi szempontból.

A Nílus (vízgyűjtő területeivel együtt) 11 országon folyik keresztül: Dél-Szudán, Szudán, Burundi, Ruanda, Kongói Demokratikus Köztársaság, Tanzánia, Etiópia, Uganda, Egyiptom, Eritrea és Kenya. Ebből adódnak problémák. Minden országnak szüksége van vízre és csakis a Nílusból tudják fedezni szükségleteiket. A gyarmati időkben Nagy Britannia és Egyiptom 1929-ben megállapodást kötöttek, amely kimondja, hogy Egyiptomot illet meg minden jog, ami a víz felhasználására vonatkozik. A fent említett országok azzal érvelnek, hogy ez a megállapodás még a gyarmati időkben született, tehát a mai viszonyok között nem érvényes. Született ugyan egy későbbi egyezmény is, amely kimondja, hogy a Nílus vizének 85 %-a Egyiptomot illeti. Ebben nagy Britannia és Egyiptom ismét megállapodott, kifelejtve vagy inkább kizárva azokat az országokat, amelyek területén átfolyik a nagy folyó. Látható, hogy a melegedő klíma, a kevesebb csapadék, a rohamosan növekvő afrikai lakosság nagyobb vízigénye, valamint a folyó túlhasználtsága megoldhatatlan problémákhoz vezet. 

A deltához közeledve ez a probléma egyre inkább szembe tűnik. A helyzet az Asszuáni-főgát 1970-es megépítésével kezdett rohamos ütemben romlani. A gát ugyan kiszámíthatóbbá tette a folyó vízszintjét, megszüntetve az áradásokat, de ezzel pont azt az előnyét vette el, amitől az Ókori Egyiptomi kultúra kialakulhatott. A korábbi buja növényzet lassan visszahúzódik, a termőföld elmocsarasodik, lassan művelhetetlenné válik. Ez, valamint a növekvő víz-szennyezés fokozatosan tarthatatlan állapotokat idéz elő. Az egyiptomi kormányzat nagyszabású projekteket tervez indítani, melynek keretében közel hétmillió embert telepítenének át a járványok sújtotta partvidékről.

Az Egyiptomra helyeződő egyre jobban növekvő nyomást csak súlyosbítja, hogy a környező országok (elsősorban Etiópia, Eritrea Szudán és Líbia) is szeretnék a lehető legnagyobb részt kihasítani a Nílus nevű tortából. Tényleges fegyveres konfliktus még nem történt az országok között, de Anvar Szadat egykori egyiptomi elnök már 1979-ben kijelentette, hogy országa a jövőben egyetlen okból fog háborút indítani: ha a területük vízellátását veszélyben érzi. Azóta több ízben fenyegették meg Líbiát és Szudánt, hogy készek fegyveresen is beavatkozni, amennyiben saját folyó-szabályozási projektjüket véghezviszik. Egyes titkosszolgálati jelentések szerint Kairónak kész haditervei vannak Líbia és Észak-Szudán elfoglalására. Ahogy az idő telik, a helyzet egyre romlik, a feszültség pedig nő a Nílus-partján. A békés együttműködés még várat magára, ez pedig egyre inkább realizálja azt a vészterhes jóslatot, miszerint a 21. század háborúit már nem földért vagy olajért fogják vívni, hanem a vízért.

A konfliktusforrás - egy épülő gát Etiópiában

Természetesen vannak kísérletek a kooperációra is. 1997-óta hatékonyan működik a Nílus-medence Kezdeményezés (NBI) névre keresztelt fórum, melynek minden part menti ország tagja Eritreán kívül. A cél, a Nílus vizének hatékonyabb, fenntartható hasznosítása a regionális partnerkapcsolatok fejlesztése érdekében. 1999 februárjában Dar es Salaam-ban indult útjára Nílus-medence Államainak Vízügyekért Felelős Miniszter Tanácsa (Nile-COM) ami később a világbank támogatásával titkárságot nyitott az ugandai Entebbében. A politikai, gazdasági egyeztetések és döntések gyakorlati megvalósításáért a szintén 2002-ben nyitott Technikai Együttműködési Bizottság (TECCONILE) felelős.

írta: Borsányi Kata

szerkesztette: Babinszki Péter