Kwame Nkrumah

Mindig előre, hátra soha

Az alábbiakban Fekete-Afrika első függetlenné vált országának elnökéről, a pánafrikai mozgalom élharcosáról, az Afrikai Egységszervezet megteremtőjéről, a 20. század legnépszerűbb afrikai politikusáról, Kwame Nkrumah-ról lesz szó.

Francis Nwia Kofi Ngonloma, vagy későbbi nevén Kwame Nkrumah 1909. szeptember 21-én született Nkrofulban. Akan származású édesapja aranyműves, édesanyja házvezetőnő volt. Édesanyja Nyaniba mellett nőtt fel, édestestvérei nem voltak. Katolikus missziós iskolába járt Aximba, ahol már fiatalkorában kitűnt a társai közül tehetségével. Ahogy idősödött, egyre többet segített be tanárának a társai oktatásában. Az iskola elvégzése után az accrai Prince of Wales College hallgatója lett. A főiskolán nagy hatást gyakorolt rá egy bizonyos Dr. Kwegyir James Aggrey, a kor egyik leghíresebb afrikai tanára. Miután elvégezte a főiskolát, Aggrey és a későbbi nigériai elnök, Namdi Azikwe barátja biztatására felvételizett az USA-ban található Lincoln Universityre. 1935-ben utazott az USA-ba, gyakorlatilag koldusszegényen. Egyetemi tanulmányai mellett rendszeresen dolgozott, hogy fizetni tudja a tandíját. Dolgozott szappangyárban, mosogatóként és dokkmunkásként is, így megtanulhatta a pénz és a munka értékét. Többször előfordult, hogy nem talált munkát és a pénze is elfogyott. Ilyenkor vonatokon töltötte az éjszakáit. Azonban a munka mellett mindig jutott ideje a tanulásra. 1945-ig diplomát szerzett teológiából, filozófiából és pedagógiából, valamint tanult történelmet is. Rendszeresen publikált az egyetem újságaiba, és 1945-re megírta első nyomtatásban is megjelent könyvét. Ugyan több ezer kilométerre volt hazájától, mégsem volt magányos. Gondolataira fogékonyak voltak az afroamerikaiak.  Mélyen lesújtotta a faji szegregáció, amit a saját bőrén is megtapasztalt az USA-ban, ezért ahogy csak tudta, segítette egyenjogúságért vívott harcukat. 1945 végén az Egyesült Királyságba utazott, hogy a London School of Economicson folytassa tanulmányait, közgazdasági szakirányon. Ekkor azonban már a politika töltötte ki ideje nagy részét. Társszervezője volt az V. Pánafrikai Kongresszusnak. Ezek a kongresszusok a gyarmati Afrika országai számára valamiféle útkeresésnek voltak alkalmasak, de az ötödik merőben eltért a korábbiaktól. Szakítva a korábbi hangnemmel radikálisan kijelentették: önkormányzatiságot azonnal!

A kongresszus hatalmas sikert aratott, ami megtette a hatását szülőföldjén is. 1947-ben váratlan üzenet érkezett Aranypartról. Joseph Danquah felkérte, hogy legyen az UGCC párt főtitkára. Nkrumah rövid hezitálás után félbehagyta tanulmányait és elfogadva a felkérést, hazatért Accrába. Az UGCC a tehetősek pártja volt, Nkrumah visszaemlékezéseiben úgy nyilatkozott Danquahékról, hogy ők csak megreformálni akarták a gyarmati rendszert, de semmiképp sem lerombolni azt, lévén a saját részüket is elveszítették volna. Ez alapvető nézetkülönbség volt köztük. Ennek ellenére megragadó hévvel vetette bele magát a munkába, pár hónap alatt megsokszorozta az UGCC bázisát. Nkrumah egyre népszerűbb lett hazájában is, amit a britek aggodalommal figyeltek. India elvesztése után az Aranypart lett gyarmatbirodalmuk új súlypontja, amit nem hagyhattak elveszni. Nkrumah tömegdemonstrációkat szervezett, ezek közül az egyik összetűzéshez vezetett a rendőrökkel, melynek 29 halálos áldozata lett. A brit főkormányzó személyesen Nkrumahot tette felelőssé az összecsapásért. Felállítottak egy vizsgálóbizottságot, ami a lehetséges megoldásokat vetette latba. Nkrumah úgy gondolta, hogy a bizottság nem hozhat jó döntést, ezért ultimátumot adott és felkérte az aranypartiakat, hogy kezdjenek ún. "pozitív akcióba". Ez minden erőszakmentes cselekedetet magában foglalt ami nehezítette a gyarmaton az angolok dolgát és elősegíthette a függetlenséget. Az UGCC vezetői ezt elfogadhatatlannak tartották, ezért Nkrumah néhány társával kivált a pártból, és megalapította a CPP-t a Convetion People's Party-t. Miután elkezdődött az akció, a gyarmat élete teljesen megbénult. Álltak a buszok, nem dolgoztak a közalkalmazottak, zárva voltak a boltok. A főkormányzó letartóztatta és börtönbe vetette Nkrumahot. A közhangulat azonban nem javult, ezért 1951 februárjára választásokat írt ki. Nkrumah célja egyértelmű volt: a börtönből is meg kellett nyerni a választásokat. Ehhez meg is volt az eszköze, üzeneteket juttatott ki pártja szabadlábon maradt vezetőihez, így irányítva a kampányt. A CPP a szavazatok több mint 70%-át megkapva megnyerte a választást, ezért a főkormányzó kénytelen volt kiengedni Nkrumahot és felkérte az első afrikai többségű kormány megalakítására.  Ekkorra már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a folyamatot nem lehet megállítani, Aranypart egy évtizeden belül független állam lesz. 1956. szeptember 18-án a brit gyarmatügyi miniszter bejelentette, hogy 1957. március 6-án Aranypart megszűnik brit gyarmat lenni. Ezzel első fekete-afrikai országként gyakorlatilag erőszakmentesen kivívták a függetlenséget.

A független állam neve Ghána lett, egy dicső középkori afrikai birodalom után. Ghána rendkívül jó kilátásokkal nézett a függetlenség elé. Hatalmas tőkét halmoztak fel a kakaó árának emelkedésén, mivel Ghána adta a világ kakaókeresletének a kétharmadát. Ezt a tőkét pedig mind fejlesztésre költhették. Ennek megfelelően kezdődött a Nkrumah-kormány tevékenysége. Öt év alatt elképesztő ütemű fejlődésen ment keresztül az ország. Létrehoztak egy komplett infrastruktúrát, ami a később létrehozandó feldolgozóipar kiszolgálására lett megtervezve. Ez magában foglalta a közutak és vasutak kiterjesztését és fejlesztését, csatornák építését és vezetékes víz, valamint a villamos áram bevezetését minden aranyparti háztartásba. Tartalmazta még egy egyetem építését, a mezőgazdaság gépesítését, egészségügyi és oktatási reformokat, létrehozták az első légitársaságot, a légierőt és Black Star Line néven hajózási vállalatot alapítottak. 

Ráadásul volt egy projekt, ami volumene miatt nem fért bele a fejlesztési tervbe. Ez volt a Nkrumah-rezsim legvitatottabb döntése, a Volta River Project. Ez magában foglalta Akosombo gát és a Volta erőmű megépítését a Volta folyón, ami a világ legnagyobb mesterséges tavát duzzasztotta volna fel az ország keleti részében, egy timföldgyár és alumíniumkohó létrehozását, valamint a Volta-tó miatt kilakoltatott polgárok számára egy új 35 ezres város, Tema építését Afrika legnagyobb szárazdokkjával. Ez volt Nkrumah régi nagy álma, egy olyan beruházás ami bebizonyítja a világnak Afrika igazi erejét. A beruházás 1961-ben kezdetét vette. Ezután Nkrumah elsősorban nem saját országával törődött, hanem megkísérelte egységbe forrasztani egész Afrikát. Megálmodta az Afrikai Egyesült Államokat, és ennek létrehozásához keresett támogatókat. Ezek a próbálkozások kezdeti sikerek után mind elhaltak, egyetlen maradandó eredménye az Afrikai Egységszervezet megalapítása. Közben a kakaó ára drasztikusan csökkenni kezdett, és mivel ipara még mindig nem volt az országnak, egyre sötétebb kilátások elé nézett Ghána. Hogy finanszírozni tudja a VRP-et, egyre nagyobb nyomást helyezett a népére. Ez előbb sztrájkokhoz, majd merényletekhez vezetett. Az első merényletek után Nkrumah teljesen elzárkózott a külvilágtól. Paranoiás lett, diktatúrát vezetett be, az elnöki rezidenciából irányította az országot és börtönbe vetett mindenkit, aki ellent mondott neki. Magáról nevezte el az új egyetemet, luxuscikkekre költötte a pénzét, elterjedt a korrupció. 1966 februárjában, miután felavatta az Akosombo gátat, Kínába és Vietnámba utazott. Visszatérni azonban már nem volt lehetősége. Távollétében a rendőrség és a hadsereg puccsot hajtott végre, és egy életre száműzték Ghánából. Előbb Guineába utazott, majd hosszú betegség után, 1972-ben érte a halál Bukarestben, egy klinikán.

források:
Búr Gábor: Civitatis Ghaniensis Conditor. Budapest. 2009.
Rooney, David: Kwame Nkrumah Vision and Tragedy. Accra, 2007.

írta: Babinszki Péter